Helló! Már megint én vagyok. Tudod, az a Robin, akinek szájmenése van, illetve betű. Csak akkor akad torkomon a fogalmazásgátló, amikor rám tör a felismerés, hogy nem ünnepi sokadalom, amiben vagyunk, hanem kelepce. De, hogy kilukadjak végre, mint bozótban a gázos lufi, elmesélem, hogy mi is szöszöli a heftimet.
Az adventtel kezdődött az egész. Az első gyertyagyújtásnál még csak enyhe savtúltengést okozott a felismerés, hogy már megint jön a karácsony, és én nem bírok elállni előle, miközben se ajándékkal, se pénzzel, de még ötlettel sem vérteztem fel magam. Nem baj – csitítgattam savókát - , a kapkodás nem jó tanácsadó. De amikor a második gyertyát is meg kellett gyújtani a koszorún, már úgy éreztem magam, mint Agatha Christie regényében az egyébként jómódú és gazdag idős hölgy, aki tudja, maximum a harmadik fejezetig húzza, mert ott valakinek meg kell halnia. Szorul a hurok! Még nyújtottam a percet – mint Udvaros Dorottya – azzal ámítva magam, a siker kulcsa az átgondolt cselekvésben van. Mire a harmadik gyertya is vidáman ficánkolt a koszorún, boldogan hirdetve az ezüstvasárnapot, már a mamusz – mint a nagymami legmegfelelőbb ajándéka – teljes bizonyossággal tudatosult bennem. Csak kár, hogy a nagyi már nincsen velünk. De mit vegyek az élőknek? Nagyokat lélegezve, hogy a pánik ne legyen úrrá rajtam, sikerült is egy lapra összeírnom, tíz nevet, amiből kettőt kihúztam. Őket nem ismerem. Hogy az aranyvasárnap mitől aranyos, nem tudom, de rám a kilátástalanság teljes rohamával köszöntött. Hogy páni félelmemet leplezzem, bevettem magam egy bevásárlóközpontba, és vásároltam, vásároltam és vásároltam. Na jó, ez így kicsit túlzás, hisz közben azért lökdösődtem, anyáztam, közelharcot vívtam egy akciós kenyérpirítóért, leizzadtam, aztán megfáztam.
Jó is most itthon. Karácsony van, a szeretet ünnepe. Csak eljött. És a család is. Tudtam, hogy ez lesz a vége, ezért már kora reggel közelharcban megküzdöttem az utolsó szoba méretű ezüstfenyőért – kicsit ferde, kicsit kopasz de az enyém a „drága” –, sikerült a kádban a kihegyezett partvissal a két napja ott lubickoló pontyot levadásznom, valamint remélhetően a pulykába is a gesztenyemasszát töltöttem, és nem a Gusztika gyurmáját. Ma mindennek tökéletesnek kell lennie, hisz egy évben egyszer van így együtt a család.
Este összegyűlünk a feldíszített fenyő körül – ahhoz képest, hogy kétszer feldőlt, arányaiban egészen sok dísz csillog rajta. Aztán beindul a karácsony. Gusztika kiabál, édesanyám sopánkodik, a sógornőm éhes, a feleségem ideges, én meg várom a megváltót. Aztán eszünk. Az első percben sikerül a halászlével megpecsételni az ünnepi abroszt és a vacsora hangulatát. Ez még csak a kezdet, a vörösbor csak ezután jön. Gusztika, ne köpködd ki a husikát! (Lehet, hogy mégis gyurmával töltöttem meg? Nem hiszem, azt a Gusztika megeszi.) Aztán a várva várt ajándékbontás. Megint zoknit kaptam. Azért mindenkinek jut olyan ajándék is, aminek örül. Aztán a szétdobált csomagolópapírok között csak ülünk és pihegünk. Hirtelen mindenki elhallgat. Azt mondják ilyenkor, angyal száll át a szoba felett. Ez biztos a karácsony angyala. Körülnézek, és azt látom, mindenki szemében ott van valami édeskés boldogság, valami apró dísz, amit csak ezek a percek tudnak sajátos ecsetvonással az arcunkra varázsolni. És ekkor nyert értelmet a szó – advent. Eljövetel. Érdekes, hirtelen Jézus jut eszembe és a kanossza-járás. Csak azt tudnám, miről?
Az adventtel kezdődött az egész. Az első gyertyagyújtásnál még csak enyhe savtúltengést okozott a felismerés, hogy már megint jön a karácsony, és én nem bírok elállni előle, miközben se ajándékkal, se pénzzel, de még ötlettel sem vérteztem fel magam. Nem baj – csitítgattam savókát - , a kapkodás nem jó tanácsadó. De amikor a második gyertyát is meg kellett gyújtani a koszorún, már úgy éreztem magam, mint Agatha Christie regényében az egyébként jómódú és gazdag idős hölgy, aki tudja, maximum a harmadik fejezetig húzza, mert ott valakinek meg kell halnia. Szorul a hurok! Még nyújtottam a percet – mint Udvaros Dorottya – azzal ámítva magam, a siker kulcsa az átgondolt cselekvésben van. Mire a harmadik gyertya is vidáman ficánkolt a koszorún, boldogan hirdetve az ezüstvasárnapot, már a mamusz – mint a nagymami legmegfelelőbb ajándéka – teljes bizonyossággal tudatosult bennem. Csak kár, hogy a nagyi már nincsen velünk. De mit vegyek az élőknek? Nagyokat lélegezve, hogy a pánik ne legyen úrrá rajtam, sikerült is egy lapra összeírnom, tíz nevet, amiből kettőt kihúztam. Őket nem ismerem. Hogy az aranyvasárnap mitől aranyos, nem tudom, de rám a kilátástalanság teljes rohamával köszöntött. Hogy páni félelmemet leplezzem, bevettem magam egy bevásárlóközpontba, és vásároltam, vásároltam és vásároltam. Na jó, ez így kicsit túlzás, hisz közben azért lökdösődtem, anyáztam, közelharcot vívtam egy akciós kenyérpirítóért, leizzadtam, aztán megfáztam.
Jó is most itthon. Karácsony van, a szeretet ünnepe. Csak eljött. És a család is. Tudtam, hogy ez lesz a vége, ezért már kora reggel közelharcban megküzdöttem az utolsó szoba méretű ezüstfenyőért – kicsit ferde, kicsit kopasz de az enyém a „drága” –, sikerült a kádban a kihegyezett partvissal a két napja ott lubickoló pontyot levadásznom, valamint remélhetően a pulykába is a gesztenyemasszát töltöttem, és nem a Gusztika gyurmáját. Ma mindennek tökéletesnek kell lennie, hisz egy évben egyszer van így együtt a család.
Este összegyűlünk a feldíszített fenyő körül – ahhoz képest, hogy kétszer feldőlt, arányaiban egészen sok dísz csillog rajta. Aztán beindul a karácsony. Gusztika kiabál, édesanyám sopánkodik, a sógornőm éhes, a feleségem ideges, én meg várom a megváltót. Aztán eszünk. Az első percben sikerül a halászlével megpecsételni az ünnepi abroszt és a vacsora hangulatát. Ez még csak a kezdet, a vörösbor csak ezután jön. Gusztika, ne köpködd ki a husikát! (Lehet, hogy mégis gyurmával töltöttem meg? Nem hiszem, azt a Gusztika megeszi.) Aztán a várva várt ajándékbontás. Megint zoknit kaptam. Azért mindenkinek jut olyan ajándék is, aminek örül. Aztán a szétdobált csomagolópapírok között csak ülünk és pihegünk. Hirtelen mindenki elhallgat. Azt mondják ilyenkor, angyal száll át a szoba felett. Ez biztos a karácsony angyala. Körülnézek, és azt látom, mindenki szemében ott van valami édeskés boldogság, valami apró dísz, amit csak ezek a percek tudnak sajátos ecsetvonással az arcunkra varázsolni. És ekkor nyert értelmet a szó – advent. Eljövetel. Érdekes, hirtelen Jézus jut eszembe és a kanossza-járás. Csak azt tudnám, miről?
