Jankovics Márta kutatása szerint a százhalombattai szerbek közül négy család már ötszáz évvel ezelőtt jelen volt a településen. Többek között a Jankovicsok, akiknek leszármazottai már nem mind ezt a nevet viselik. 1931-ben a közalkalmazottak közül nagyon sokan magyarosították a nevüket: akkor lett a Jankovicsból Jászberényi, a Kuránból Kaposvári, az Ividicsből pedig Bodrogi – mindezt Jászberényi János mesélte el, akit már a magyarosított névre kereszteltek.
- Öten voltunk testvérek – meséli. – Itt jártam iskolába, nyolcadikos voltam, amikor ideért a front, abbamaradt a tanítás, ezért azt az évet mindenkinek meg kellett ismételnie. Kitűnő tanuló voltam, szerettem iskolába járni. Amikor végeztem, először egy kertészetben voltam inas, de hamarosan váltottam és inkább a kőműves szakmát választottam.
- Milyen rendszerben történt akkor a szakoktatás?
- Érden, az Alsó utcában volt az iskola, hetente háromszor volt tanítás, gyalog jártunk át, emellett természetesen volt gyakorlat is. Loschinger kőműves mesterrel volt szerződésem, nagyon okos, precíz ember volt, de nemcsak nála dolgoztam, mert abban az időben kevés volt a munka. Jobban mondva nem a munka volt kevés, hanem a pénz, mert építeni való lett volna bőven. Mindig annál a mesternél dolgoztam, akinek éppen volt munkája. Sokféle területen szerezhettem gyakorlatot, még kutat is fúrtunk.
- Amikor végzett, hol helyezkedett el?
- Először a Tejért üzemi kőműveseinél, aztán azt megszüntették, így a Magyar Gyárépítő Vállalathoz mentem. Hatalmas vállalat volt, a kisiparosok nagy részét tömörítette. Először Zuglóban építettünk egy tejüzemet, lassan haladt a munka, voltak, akik talán szándékosan hátráltatták. Felfigyeltek rám, hogy eleven, energikus vagyok, és kiválasztottak, hogy én rakjam a sarkokat. Tudni kell, hogy aki a sarkot rakja, az diktálja a tempót. Megdolgoztattam a csapatot, de volt is eredménye, az öreg szakik megörültek, mert kétszer-háromszor annyi pénzt vihettek haza, mint korábban. Két hónap múlva már brigádvezető voltam. Bírtam a munkát, pedig hajnali négykor szálltunk fel a vonatra ahhoz, hogy hét órára odaérjünk a munkahelyünkre. A zuglói munka után Érden dolgoztunk, onnan vonultam be katonának Ceglédre. A kiképzés után gépkocsivezetői tanfolyamot indítottak, jelentkeztem, mert gondoltam, miért ne tanuljam meg azt a szakmát is? A tanfolyam után a hadosztályparancsnok sofőre voltam, amikor leszereltem, azonnal polgári munkát ajánlottak nekem a hadügyminisztériumban, de nem vállaltam. Inkább hazajöttem, családot alapítottam.
- Az önök házassága úgynevezett vegyes házasság. Hogyan fogadták a szülők?
- Korábban alig volt ilyenre példa, úgy hogy mindkét részről ellenezték a szülők, ennek ellenére összeházasodtunk. Megtartjuk a magyar és a szerb ünnepeket egyaránt. A lányomnak középfokú nyelvvizsgája van szerb nyelvből. Soha nem okozott nálunk problémát, hogy ki a magyar és ki a szerb.
- A leszerelés után hazatért. Hol dolgozott?
- A Háros-szigeten találtam munkát, pontonokat készítettek, és azokat kellett szállítani. Aztán 1956 tavaszán elindult Battán a buszjárat. Hamarosan üresedés volt, elvállaltam. Dobozos busz járt akkor a vasútállomás és a falu között. 1956 októberében a váltótársam azt mondta: induljunk el és ne is álljunk meg Bécsig, de én úgy döntöttem, hogy itt a helyem. A forradalom után eleinte alig volt közlekedés, naponta csak két vonat járt, de másfél hónap múlva visszatért minden a régi kerékvágásba. Egyedül voltam buszsofőr, tizenhat órákat dolgoztam, és rengeteg volt az utas. Előfordult, hogy tömve volt a busz, de még a tetején is ültek, csak lépésben mertem haladni, mert fél méter mély gödrök voltak az úton, féltem, hogy leesik valaki. Aztán megkezdődött a nagy építkezés. Amikor híre ment, hogy egy nagy erőmű épül Battán, nem akarták elhinni az emberek, főleg, mert először azok jöttek, akik előkészítették a terepet. Méricskéltek, karókat vertek le, aztán beindult minden. Megkezdődött a barakkok építése, hogy legyen hol elszállásolni a sok munkást. Nagyon sokan jöttek ide az építkezésre, főleg az első időkben. Irányvonatok indultak innen minden második hétvégén, és hétfőn reggelre ugyancsak irányvonatok hozták vissza otthonról az embereket. Amikor befutott egy-egy vonat az állomásra, rengeteg ember szállt le, és mind busszal akart menni az erőműig. Nagy csomagokkal jöttek, hozták otthonról a két hétre való felszerelést. Egy-egy vonattól hat-hét fordulót csináltam, de beszállítottam az embereket. A várakozókat Loló bácsi szórakoztatta, volt egy kutyája, Négus volt a neve, azt táncoltatta az állomáson.
- Közben a kőművességet sem hagyta abba…
- Megszereztem a mestervizsgát, mert az kellett ahhoz, hogy iparengedélyt kapjak. Sokat dolgoztam az iskolának, a téli és a tavaszi szünetben végeztem el a karbantartási munkákat, nyáron pedig nyaralókat és nagyobb házakat építettem. Az iskolában például állandóan kidőltek az ajtók, aztán olyan megoldással rögzítettem, hogy azóta is szilárdan állnak. A pincében nagy közösségi helyiséget alakítottunk ki a gyerekeknek, vizesblokkal, de az óvodai átépítések is sok munkát adtak. A szerb templom első tatarozását is én csináltam, állványt kellett építeni, párkányokat kialakítani, nem volt könnyű. Volt is egy kis probléma, mert éppen húsvét előtt dolgoztunk a toronyban, és véletlenül meglöktük a harangot, aminek akkor nem lett volna szabad megszólalnia. Persze, hogy megkondult, össze is szaladtak az asszonyok, hogy mi történhetett…
- Sikeres embernek tartja magát?
- Amit elérhettem, elértem. Harminckét évig dolgoztam a Volánbusznál, évekig tagja voltam az igazgatótanácsnak, megkaptam az összes létező elismerést a miniszteri kitüntetéstől a Munka Érdemrendig. A brigádom az ország három legjobb brigádja között volt. Mindent megtettünk, ha értelmét láttuk. Példa erre, hogy az érdi főnökségen nem volt raktár, ahol a nagy gépeket tárolhatták volna télen. Elhatározták, hogy építtetnek egyet, de az utolsó pillanatban visszalépett a cég, amelyik elvállalta. Mi felépítettük, pedig nem volt könnyű, hideg volt, esett a havas eső, láttam, hogy az embereknek nagyon fogy a kedve. Akkor azt mondtam, mindenki hazamehet, ha akar, de én maradok és csinálom, mert elvállaltam. Természetesen senki sem ment haza és karácsonyra elkészült a raktár. Engem úgy ismertek Százhalombattán, hogy egyik nap malteros vagyok az építkezés miatt, másnap pedig olajos, mert nagyon rossz állapotú buszokat kaptunk, örökké szerelni kellett rajtuk valamit.
- Úgy tudom, egy időben tanácstag is volt…
- Igen, de akkor még társadalmi munkában dolgoztunk. Nem volt tiszteletdíj, a tanácstagok ingyen buszbérletet kaptak a helyi járatra, mást nem. Szerettem azt a feladatot, de nemcsak azt, mindig kitaláltam valamit. A feleségem a gázcsere-telepet vezette, és régen, amikor még nem volt földgáz, nagyon sokan használtak palackos gázt. Különösen ünnepek előtt volt gond, előfordult, hogy négyes sorokban vártak az emberek a palackcserére. Volt, aki biciklin vitte a palackot, volt, aki kiskocsin, és az is megtörtént, hogy várni kellett a szállítmányra. Akkor kezdtem meg a gáz-házhozszállítást, vettem egy kis teherautót és azzal vittük ki, nemcsak családi házakba, hanem a lakótelepre is, mert ott is sok helyen volt gáztűzhely. Felvittük akár a harmadik emeletre is és felszereltük. Sokan vették igénybe, mert nem kellett cipekedniük. Egész életemben az volt az alapelvem, hogy a legfontosabb a rend, a fegyelem és a pontosság. Ennek mindig megfeleltem, de elvártam másoktól is. Örülök, hogy a lányom is igényes önmagával szemben, sokat tanult, elvégezte a Közgazdasági Egyetemet, aztán ott maradt tanítani. Most is tanul, a második doktorátusára készül. A vejem építész, és van két unokám, egy tizennyolc éves fiú és egy tizennégy éves lány. Büszke vagyok a családomra.
- Mit javasol, kiről szóljon a következő Premier plán?
- Az utóbbi időben sokat járunk orvoshoz. Olyan gyógyszereket írnak fel néha, amelyeket a budapesti gyógyszertárakban nem kapunk meg, itt helyben pedig megszerzik nekünk. Farkas Sándor gyógyszerészt ajánlom, sokan ismerik látásból, de úgy gondolom, érdemes közelebbről is megismerkedni vele.
- Milyen rendszerben történt akkor a szakoktatás?
- Érden, az Alsó utcában volt az iskola, hetente háromszor volt tanítás, gyalog jártunk át, emellett természetesen volt gyakorlat is. Loschinger kőműves mesterrel volt szerződésem, nagyon okos, precíz ember volt, de nemcsak nála dolgoztam, mert abban az időben kevés volt a munka. Jobban mondva nem a munka volt kevés, hanem a pénz, mert építeni való lett volna bőven. Mindig annál a mesternél dolgoztam, akinek éppen volt munkája. Sokféle területen szerezhettem gyakorlatot, még kutat is fúrtunk.
- Amikor végzett, hol helyezkedett el?
- Először a Tejért üzemi kőműveseinél, aztán azt megszüntették, így a Magyar Gyárépítő Vállalathoz mentem. Hatalmas vállalat volt, a kisiparosok nagy részét tömörítette. Először Zuglóban építettünk egy tejüzemet, lassan haladt a munka, voltak, akik talán szándékosan hátráltatták. Felfigyeltek rám, hogy eleven, energikus vagyok, és kiválasztottak, hogy én rakjam a sarkokat. Tudni kell, hogy aki a sarkot rakja, az diktálja a tempót. Megdolgoztattam a csapatot, de volt is eredménye, az öreg szakik megörültek, mert kétszer-háromszor annyi pénzt vihettek haza, mint korábban. Két hónap múlva már brigádvezető voltam. Bírtam a munkát, pedig hajnali négykor szálltunk fel a vonatra ahhoz, hogy hét órára odaérjünk a munkahelyünkre. A zuglói munka után Érden dolgoztunk, onnan vonultam be katonának Ceglédre. A kiképzés után gépkocsivezetői tanfolyamot indítottak, jelentkeztem, mert gondoltam, miért ne tanuljam meg azt a szakmát is? A tanfolyam után a hadosztályparancsnok sofőre voltam, amikor leszereltem, azonnal polgári munkát ajánlottak nekem a hadügyminisztériumban, de nem vállaltam. Inkább hazajöttem, családot alapítottam.
- Az önök házassága úgynevezett vegyes házasság. Hogyan fogadták a szülők?
- Korábban alig volt ilyenre példa, úgy hogy mindkét részről ellenezték a szülők, ennek ellenére összeházasodtunk. Megtartjuk a magyar és a szerb ünnepeket egyaránt. A lányomnak középfokú nyelvvizsgája van szerb nyelvből. Soha nem okozott nálunk problémát, hogy ki a magyar és ki a szerb.
- A leszerelés után hazatért. Hol dolgozott?
- A Háros-szigeten találtam munkát, pontonokat készítettek, és azokat kellett szállítani. Aztán 1956 tavaszán elindult Battán a buszjárat. Hamarosan üresedés volt, elvállaltam. Dobozos busz járt akkor a vasútállomás és a falu között. 1956 októberében a váltótársam azt mondta: induljunk el és ne is álljunk meg Bécsig, de én úgy döntöttem, hogy itt a helyem. A forradalom után eleinte alig volt közlekedés, naponta csak két vonat járt, de másfél hónap múlva visszatért minden a régi kerékvágásba. Egyedül voltam buszsofőr, tizenhat órákat dolgoztam, és rengeteg volt az utas. Előfordult, hogy tömve volt a busz, de még a tetején is ültek, csak lépésben mertem haladni, mert fél méter mély gödrök voltak az úton, féltem, hogy leesik valaki. Aztán megkezdődött a nagy építkezés. Amikor híre ment, hogy egy nagy erőmű épül Battán, nem akarták elhinni az emberek, főleg, mert először azok jöttek, akik előkészítették a terepet. Méricskéltek, karókat vertek le, aztán beindult minden. Megkezdődött a barakkok építése, hogy legyen hol elszállásolni a sok munkást. Nagyon sokan jöttek ide az építkezésre, főleg az első időkben. Irányvonatok indultak innen minden második hétvégén, és hétfőn reggelre ugyancsak irányvonatok hozták vissza otthonról az embereket. Amikor befutott egy-egy vonat az állomásra, rengeteg ember szállt le, és mind busszal akart menni az erőműig. Nagy csomagokkal jöttek, hozták otthonról a két hétre való felszerelést. Egy-egy vonattól hat-hét fordulót csináltam, de beszállítottam az embereket. A várakozókat Loló bácsi szórakoztatta, volt egy kutyája, Négus volt a neve, azt táncoltatta az állomáson.
- Közben a kőművességet sem hagyta abba…
- Megszereztem a mestervizsgát, mert az kellett ahhoz, hogy iparengedélyt kapjak. Sokat dolgoztam az iskolának, a téli és a tavaszi szünetben végeztem el a karbantartási munkákat, nyáron pedig nyaralókat és nagyobb házakat építettem. Az iskolában például állandóan kidőltek az ajtók, aztán olyan megoldással rögzítettem, hogy azóta is szilárdan állnak. A pincében nagy közösségi helyiséget alakítottunk ki a gyerekeknek, vizesblokkal, de az óvodai átépítések is sok munkát adtak. A szerb templom első tatarozását is én csináltam, állványt kellett építeni, párkányokat kialakítani, nem volt könnyű. Volt is egy kis probléma, mert éppen húsvét előtt dolgoztunk a toronyban, és véletlenül meglöktük a harangot, aminek akkor nem lett volna szabad megszólalnia. Persze, hogy megkondult, össze is szaladtak az asszonyok, hogy mi történhetett…
- Sikeres embernek tartja magát?
- Amit elérhettem, elértem. Harminckét évig dolgoztam a Volánbusznál, évekig tagja voltam az igazgatótanácsnak, megkaptam az összes létező elismerést a miniszteri kitüntetéstől a Munka Érdemrendig. A brigádom az ország három legjobb brigádja között volt. Mindent megtettünk, ha értelmét láttuk. Példa erre, hogy az érdi főnökségen nem volt raktár, ahol a nagy gépeket tárolhatták volna télen. Elhatározták, hogy építtetnek egyet, de az utolsó pillanatban visszalépett a cég, amelyik elvállalta. Mi felépítettük, pedig nem volt könnyű, hideg volt, esett a havas eső, láttam, hogy az embereknek nagyon fogy a kedve. Akkor azt mondtam, mindenki hazamehet, ha akar, de én maradok és csinálom, mert elvállaltam. Természetesen senki sem ment haza és karácsonyra elkészült a raktár. Engem úgy ismertek Százhalombattán, hogy egyik nap malteros vagyok az építkezés miatt, másnap pedig olajos, mert nagyon rossz állapotú buszokat kaptunk, örökké szerelni kellett rajtuk valamit.
- Úgy tudom, egy időben tanácstag is volt…
- Igen, de akkor még társadalmi munkában dolgoztunk. Nem volt tiszteletdíj, a tanácstagok ingyen buszbérletet kaptak a helyi járatra, mást nem. Szerettem azt a feladatot, de nemcsak azt, mindig kitaláltam valamit. A feleségem a gázcsere-telepet vezette, és régen, amikor még nem volt földgáz, nagyon sokan használtak palackos gázt. Különösen ünnepek előtt volt gond, előfordult, hogy négyes sorokban vártak az emberek a palackcserére. Volt, aki biciklin vitte a palackot, volt, aki kiskocsin, és az is megtörtént, hogy várni kellett a szállítmányra. Akkor kezdtem meg a gáz-házhozszállítást, vettem egy kis teherautót és azzal vittük ki, nemcsak családi házakba, hanem a lakótelepre is, mert ott is sok helyen volt gáztűzhely. Felvittük akár a harmadik emeletre is és felszereltük. Sokan vették igénybe, mert nem kellett cipekedniük. Egész életemben az volt az alapelvem, hogy a legfontosabb a rend, a fegyelem és a pontosság. Ennek mindig megfeleltem, de elvártam másoktól is. Örülök, hogy a lányom is igényes önmagával szemben, sokat tanult, elvégezte a Közgazdasági Egyetemet, aztán ott maradt tanítani. Most is tanul, a második doktorátusára készül. A vejem építész, és van két unokám, egy tizennyolc éves fiú és egy tizennégy éves lány. Büszke vagyok a családomra.
- Mit javasol, kiről szóljon a következő Premier plán?
- Az utóbbi időben sokat járunk orvoshoz. Olyan gyógyszereket írnak fel néha, amelyeket a budapesti gyógyszertárakban nem kapunk meg, itt helyben pedig megszerzik nekünk. Farkas Sándor gyógyszerészt ajánlom, sokan ismerik látásból, de úgy gondolom, érdemes közelebbről is megismerkedni vele.
