Vak lány ül és mesél egy szál magában a fényben. Hétköznapi kis tréfák és tragédiák keverednek elő, közben átéljük vele együtt, hogyan vesztette el a látását, hogyan dolgozta fel ezt a veszteséget. A gyerekeket hamar magával ragadta a helyzet, együtt lélegeztek vagy szorították össze a szájukat a lánnyal. A vakság és egyúttal az érzelmek új dimenziói tárultak fel előttük. A darab egyaránt szól a másság és önmagunk elfogadásáról.

"A vakság az egy állapot. Az az állapot, amikor a két szemünkkel nem látunk. Nem az, hogy lelki fogyatékos, vagy értelmi fogyatékos, vagy lelki vak. Persze a látók sem kapják meg azt a segítséget, hogy tudják, mit jelent az, hogy valaki vak. Ahhoz, hogy egy vakkal valóban bánni tudjanak, vagy egyáltalán érintkezni vele, ahogyan az normális, ahhoz valamit meg kellene tanulniuk..." Ehhez próbál segítséget adni ez a találkozás, aminek szövegkönyve gyengén látó és látássérült emberek beszámolói, valamint Scherer Péter rendező, Gyulay Eszter dramaturg és Sárosdi Lilla színművésznő írásai alapján készült.

Az eredetileg tantermi darabot ezúttal a BKK Kamaratermében láthatta a Martonvásárról, az érdi Vörösmarty Gimnáziumból és az Arany János gimnáziumból érkezett három osztály. A felkavaró élmény után nehéz megszólalni, de muszáj. Így épül fel ugyanis a Nézőművészeti Kft. előadása. Vendégek érkeznek Sárosdi Lilla mellé: a darab dramaturgja mellett Kroll Zsuzsa, a Vakok és Gyengénlátók Országos Szövetségétől és Juhász Tamás, aki édesanyjával, Sándor Erzsivel néhány hete járt városunkban a Szegény anyám, ha látnám című könyv kapcsán.

Az egyik, amit fontosnak tartottak tisztázni, hogy kinek, mikor és milyen segítségre van szüksége. "Azon nem érdemes parázni, hogy hogyan? Meg kell tőle kérdezni" – javasolta Kroll Zsuzsa. Az a segítségre szoruló feladata, hogy ezt pontosan tudja kommunikálni.

A vendégek lazasága és humora segítségével a gyerekek hamar feloldódtak és a konkrét kérdésektől – honnan tudod, milyen ruhát veszel fel reggel? – az egyre elvontabbak felé terelődött a beszélgetés. Arra például, hogy "hogyan látsz álmodban?" Juhász Tamás azt a hasonlatot hozta fel, hogy amikor egy könyvet olvasunk, elképzeljük a jelenetet, anélkül, hogy valaha jártunk volna a leírt helyeken. Az ismereteink, tapasztalataink alapján képesek vagyunk új dolgokat felépíteni és ez a vakoknál sincs másképp. "Az ember agya vizuális ingereket kreál."

Örök vitatéma, és ezúttal is megválaszolatlan maradt, kinek rosszabb: aki elvesztette látását, vagy aki eleve így született? Manapság egyre nagyobb mértékben vizuális úton jutunk információhoz, ugyanakkor egyre több számítógépes program, okostelefon-alkalmazás igyekszik segítséget adni.

A gyerekek megkérdezték a két vendéget, mit tennének, ha visszakapnák a látásukat. Zsuzsa kapásból rávágta, azonnal venne egy autót. Számára a legnagyobb veszteség, hogy nem mozoghat szabadon, segítőkhöz vagy legalábbis tömegközlekedéshez kell alkalmazkodnia. Tamást ezzel szemben nem izgatja a kérdés. Berendezkedett így, van egy képe a világról, nem szeretne mindent elölről megtanulni.

Az előadás a konkrét témán túl bevezette a diákokat a színházi élmény lényegébe is: kizökkentek a hétköznapokból, új látásmóddal találkoztak, kérdések és válaszok fogalmazódtak meg, felkavaró érzelmek ébredtek bennük. Közülük jó eséllyel kerülnek majd ki értő befogadók, akik képesek lesznek nyitottan és nem mellesleg toleránsabban szemlélni a világot.