Az igaz történet gyógyít, mindegy, hogy mese vagy valóság. Ezért vágyjuk olyan nagyon gyerekkorunktól életünk végéig. Ezért van, hogy hiába járt már a városban többször az írónő, idén sem először jött, az olvasóterem ezúttal is megtelt, és sokan azt se bánták, ha egyet-egyet olvastak, hallottak már a gyöngysorba fűzött történetekből.

Hallottunk Andreáról, a fővárosi asszonyról, aki hat gyerekkel maradt egyedül a baranyai faluban, és nem tablettával, hanem beszélgetéssel gyógyítja fiait, lányait. Halottunk Emeséről, aki vakon született, és nem is akar látó lenni, mert a fülével tökéletesen az emberek szívébe tekint. Hallottunk Alizról, aki szintén Budapestről költözött egy balástyai tanyára, ahol 150 állatot tart, és minden iskolai vakációban idegen gyerekeket fogad. Hallottunk a csángó menyasszonyokról, akik koszorúba kötik és a kelengyés láda aljára dugják lányságuk titkait, azután pedig nincsen szükségük pszichológusra. Hallottunk a férfiról és a nőről, akik egészen másként gondolkoznak, mégis van esélyük szeretni egymás, a kamaszokról, akiket olykor bizony el kell varázsolni, és hallottunk egy nagypapáról meg az unokájáról, akik csak hintáztak. "Nem volt nagydolog, csak olyan hihetetlen, hogy ott, a szemem előtt történt" – mesélte róluk az előadó. Hogy mi volt bennük mégis csodálatos, azt csak az értheti meg, akinek szeme van hozzá. Schäffer Erzsébetnek van. Nemcsak szeme, szava is, mosolya, könnye, humora, bölcsessége, emberszeretete – mindenből kifogyhatatlan.

Nyilván ennek köszönhető, hogy bár ezúttal sem számolt be semmiféle szenzációról, elhittük neki, hogy az élet csupa csoda. Elfogadtuk, hogy lehet a világ kibírhatatlan, elidegenedett és távolságtartó, de az emberekkel nincs baj. Megértettük, hogy minden, de minden meglesz, ha végre elengedjük a görcsös akarást és a folyamatos számonkérést. Belegondoltunk, hogy talán tényleg jobb lesz, ha ezek helyett kicsivel többet játszunk és dudorászunk, vagy leülünk diót törni – kényelmesen, ráérősen, a beszélgetést sem erőltetve, és hagyjuk lelassulni az időt!