- Kaptam egy irodát, egy számítógépet és nagy bizalmat. Így lehetőségem volt személyes interjúk során megismerkedni a kollégákkal, beszélgetni arról, ki honnan jött, hova tart, mit szeretne, miben vár segítséget a szakmai vezetőjétől.

- Honnan érkezett és merre tart?

- Kalocsán nőttem fel, szeretetteljes és elfogadó családban. A szüleim pedagógusok, édesapám pályája közepén hivatást váltott, és 20 éven keresztül a kalocsai művelődési központot igazgatta. A nyolcvanas években a szabadidőmet állandóan ott töltöttem. Színes kulturális élet, modellértékű programok zajlottak. Utólag döbbentem rá, mennyire fontos, hogy abban a közegben művelődtem, szereztem közösségi élményeimet. Mindeközben egy kicsi, családias, ének-zenei általános iskolába jártam, ahol a művészeti nevelésnek kiemelt fontosságot tulajdonítottak. Aztán a gimnáziumban sok konfliktusom akadt, de jó élményem is kötődik a sulihoz, ott ismerkedtem meg a későbbi férjemmel, akivel azóta is együtt élünk. Szegeden a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán folytattam tanulmányaimat. Történelem-népművelés szakon végeztem, és ott ismét kreatív, inspiráló közegbe kerültem. Rendszerint az albérletünkben buliztunk, akkor találkoztam először azokkal az alap drámajátékokkal, melyeket a mai napig is játszunk. 1990-ben, amikor végeztem a főiskolán a budapesti Marczibányi Téri Művelődési Központ frissen kinevezett igazgatója éppen új embereket keresett. Leendő férjem Pesten tanult, így kerültem a fővárosba. Életem legpörgősebb, legeredményesebb időszaka kezdődött. Zeneóvodát, táncházat, gyerekszínjátszó társulatot ismertem meg, vagy indítottam el. Van két lányom – 13 és 18 évesek – sok ötletet épp ők adtak. A Varázslóiskolát és a Történeti játszóházat a mai napig vezetem. Ezek során a szemem láttára értek gyerekek huszonéves felnőttekké. Látom, hogyan hatottak rájuk azok az élmények, tapasztalatok, amiket a komplex programok során megéltek. Nagyon fontosnak tartom, hogy közösségeket generáljunk, olyanokat, amiket meg is tudunk tartani. Ezek hosszú távon hagynak nyomot az emberekben, az a sok élmény, hatás beépül a személyiségükbe.

- A Marczibányi tér egy töretlen sikertörténet? Miért jött el?

- Nem volt ez nyílegyenes út. Akadtak veszteségek, kudarcok. 2007-től szakmai igazgatóhelyettesként irányítottam a kollektívát. 2010-11-ben több hónapon keresztül dolgozott az egész stáb azon, hogy feltárjuk, kik vagyunk, mi a közös célunk. Aztán a fenntartó önkormányzat hirtelen úgy döntött, hogy összevonja a kerületben működő két művelődési intézményt. A változások korát éljük, és úgy éreztem, nekem is szükségem van váltásra.

- Budán, a Rózsadomb alján viszonylag homogén közösséggel dolgozott. Mit tud áthozni onnan Százhalombattára, ahol nem csak a helyiek, de a régióban élők is célcsoport?

- Nagyon fontos a munkánkban, hogy folyamatosan meg tudjunk újulni. Reagálnunk kell a társadalom és az igények változásaira, miközben nem szabad szem elől téveszteni a minőséget. A "Marczi"-ból hoztam a szemléletet, amit a mestereimtől tanultam, és hogy csapatban gondolkodom. Számomra nagy kihívás, hogy a kollégáim között elég nagy a generációs különbség. Az életkorból és a szakmai tapasztalatokból adódó kompetencia különbségeket nagyon jól lehet működtetni. Úgy kell támogatni és segíteni a kollégákat, hogy ez a csapat javát szolgálja. Természetesen izgultam, hogy 23 év után hogyan tudok beilleszkedni egy teljesen új rendszerbe, de kiderült, az intézmény felépítésében nincs nagy különbség. A várossal és a helyi intézmények vezetőivel még ismerkedem.

- Milyen tapasztalatokat szerzett eddig?

- Az érdi tankerület vezetése a házban tartotta októberi értekezletét, ahol elmondtuk, hogy szeretnénk erősíteni a kapcsolatot az óvodákkal, iskolákkal. A testvérem is pedagógus, tudom, mennyire leterheltek ma a tanárok. Szeretném, ha "használnának" bennünket. Fontosnak tartom, hogy a felsősöket, gimnazistákat itt tudjuk tartani a városban. A nagyobbik lányomnak vannak százhalombattai osztálytársai a középiskolában, tudom, hogy a hétvégéiket Budapesten töltik. Szeretném, ha a battai fiatalok a lakóhelyükön is megtalálnák azokat a kulturális formákat, lehetőségeket, amivel itt tudjuk őket tartani egy-egy hétvégén. A népi kultúra iránt érdeklődőket nagyon jól lefedi, amit a Pesovár Ferenc Néptáncsuli nyújt, de nem tudom, mi van a többiekkel? Azt vallom, a jövő a civileké, fel kell karolni az alulról jövő kezdeményezéseket. Itt ez a jó adottságú ház, a városrészekben a tagintézmények, adottak a tárgyi és személyi feltételek. Rengeteg a program, épp ezért nagy hiányosságnak tartom, hogy ezek nincsenek összehangolva. Ugyanakkor bizonyos műfajok még mindig hiányoznak a kínálatból, például a fiataloknak szóló ismeretterjesztő jellegű előadások, komolyzenei koncertek, saját élményű színházi foglalkozások.

- Van már konkrét programterve, ami kimondottan Önhöz kötődik?

- Január 23-án a Kerekasztal Színházi Nevelési Központ "Csontketrec" című programjára várom a város pedagógusait. Ez valójában felsősöknek való foglalkozás, ami a szabadság, a felelősség témakörével foglalkozik. Szeretném, ha megtapasztalnák a tanárok ezt a fajta színházat, ami merőben más, mint passzívan ülni a színpaddal szemben. Kamaratermi dolgokban, diákszínházi estekben gondolkodom, aminek a gyerekek aktív részesei, amit tovább tudnak gondolni, beszélgetésre indítja őket, ami több, mint egy estés hatás.