- Már hat éves koromban besegítettem az édesapáméknak – meséli. – Megtanítottak hálót kötni, nagyon fontos munka volt ez, mert kenderből készültek a hálók és általában egy szezont bírtak ki, elhasználódtak, újat kellett készíteni. Kendercérnából kötöttük, kötélre is szükségük volt a halászoknak, de azt nem saját magunk készítettük, Érden volt egy kötélfonó, nála vettük.

- Már gyerekkorában halásznak készült?
- Nem, megtanultam a mesterséget, de nem akartam halász lenni. Aztán mégis az lettem. Az itteni iskola elvégzése után szerszámkészítőnek tanultam, Budapestre jártam iskolába, aztán Albertfalván dolgoztam az EMÁG-nál, az egy mezőgazdasági gépgyár volt. 1952-ben szabadultam fel, két évig dolgoztam, utána behívtak katonának. A Petőfi Laktanyában voltam híradós, a kiképzés után pedig stúdiós lettem. Dísszemléken, nagyobb ünnepségeken a mi feladatunk volt a hangosítás, 1956-ban például Nagy Imre beszédét én hangosítottam.

- Nem lehetett könnyű akkor katonának lenni…
- Kivonultunk, ahogyan szoktunk, teherautóval, teljes hangosító felszereléssel, aztán kitört a zűrzavar. Felborogatták az eszközeinket, elvitték a teherautót, a parancsnokunk egy dzsippel visszavitt bennünket a laktanyába, és ki se mozdultunk onnan többé. 1957. áprilisában szereltem le.

- Visszament dolgozni a gyárba?
- Nem, betársultam az édesapámhoz és a nagybátyámhoz halászni. Szükségük volt rám, mert a halászat nagyon nehéz fizikai munka. Ha kerítőhálóval dolgoztunk, akkor egy ült a csónakban és kormányozott, ketten pedig kötéllel húzták fel a csónakot, aztán úgy kerítették be a hálóval a halakat. Ha varsákat tettünk le, az se volt könnyű, közel száz varsát szúrtunk le ötméterenként, általában este, aztán hajnalban menni kellett felszedni. A halásznak ismernie kellett a vizet, tudni, hol vermelnek a halak, és aki értett hozzá, meg tudott élni belőle, mert a halat mindig el lehetett adni. Ha helyben nem, akkor az érdi vagy a tököli piacon, a nagyobb, drágább halat pedig pestre vitték a kofák, a nagycsarnokba.

- Sok hal van a Dunában?
- Ma már nincs annyi, mint régen. 1965-ben kezdődött a nagy iparosítás, nagyon szennyezetté vált a víz, a bányákból is egyenesen a folyóba szivattyúzták a karsztvizet, ettől aztán megváltozott a hal íze. A kopoltyú környékén, főleg télen nagyon érezhető a fenol-íz, emiatt egyre nehezebb volt eladni. A hatvanas évektől megfogtam, de én magam nem nagyon ettem meg a halat.

- A fia is ebben a szakmában dolgozik. Szándékosan irányították erre a pályára?
- Hat éves korától járt velünk halászni. Megismerte, megszerette a szakmát. A Tehag-ba ment dolgozni, ott továbbképezte magát, elvégezte a főiskolát is. Az unokám lány, ő az Arany János iskolában tanul, és nagyon érdekli a biológia. Ha nem is lesz halász, biztos, hogy a természettel kapcsolatos pályát választ majd.

- A hatvanas években indult Százhalombattán is a nagy iparosítás. Nem gondolt arra, hogy elmenjen valamelyik nagyvállalathoz dolgozni?
- Nem akartam magukra hagyni az édesapámékat, szükségük volt rám. Aztán meg a halászat nem foglalkozás, hanem szenvedély. Nagyon nehéz munka, de mégiscsak maga dönti el az ember, hogy mikor dolgozik. 1998-ig halásztam.

- Közben persze mással is foglalkozott, például a mozi az ön nevéhez fűződik.
- Itt, a faluban 1951-től volt filmvetítés. Először vándormozi jött hetente egy alkalommal, hozta a gépet és a filmet, itt pedig csak meg kellett szervezni, eladni a jegyeket. 1953-ban megalakult a Pest Megyei Moziüzemi Vállalat, kihelyeztek egy vetítőgépet, elvégeztem egy hathónapos tanfolyamot és elvállaltam a mozit. Hetente két filmet hoztak, vonattal érkezett, a postás hozta be az állomásról. Általában négyszer vetítettem le egy-egy filmet, ha nagy volt az érdeklődés, akkor többször is. Népszerű volt a mozi abban az időben, nem csoda, akkor még nem volt tévé. Volt olyan film, amelyik többször is visszakerült, a nézők is szerették, például a Volt egyszer egy vadnyugatot, a Szent Péter esernyőjét, a Kárpáti Zoltánt legalább negyvenszer láttam. Különösen akkor nőtt meg az érdeklődés a mozi iránt, amikor már színes filmek is jöttek, azoknak nagy volt a vonzerejük. Nemcsak az Óvárosban vetítettem, mindig kombi autóm volt, beraktam a gépet, aztán mentem a DKV-hoz, a Barátság Művelődési Házba, később kitaláltam az ovimozit, tíz évig jártam az óvodákba mesefilmekkel, nagyon szerették a gyerekek.

- Mikor szűnt meg a mozi az Óvárosban?
- Megszűnt a moziüzemi vállalat 1989-ben, a helyi mozit átvette a BMK, folytatódott a vetítés, de egyre kevesebb volt az érdeklődő. 1990-ben megszűnt. A technika megvan, mozi akár holnaptól is lehetne, de nincs rá igény.

- A mozi megszűnt ugyan, de a Közösségi Ház működik. Mióta látja el a feleségével a gondnoki teendőket?
- Amikor a BMK-hoz kerültem, először társadalmi munkában voltam gondnok, a feleségem pedig a pénztárban dolgozott. Később három órában foglalkoztatott bennünket a művelődési központ, 1999 óta pedig főállású gondnok vagyok. Az a dolgom, hogy rend legyen, tisztaság, emellett a fényről, hangosításról, a dekorációról is gondoskodom. Minden rendezvényen itt vagyok, én nyitom, én zárom a házat. A tiszteletet a fiataloktól is megkapom. Arra pedig nagyon büszke vagyok, hogy részt vettem az Óvárosi Nyugdíjas Klub szervezésében, örülök, hogy létrejött és jól működik ez a közösség. Szeretem ezt a munkát, és azt hiszem, engem is szeretnek, akik ide járnak. Mindig az volt az alapelvem, hogy ha van egy feladat, akkor nem problémázni kell rajta, hanem meg kell oldani. Ez mindig bevált, ezt tanácsolom másoknak is.

- Mi a javaslata, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Jászberényi Jánosra gondoltam. Ő is nagyon régóta él Százhalombattán, kőművesként dolgozott, emellett buszsofőr is volt, sok érdekességet tudna mesélni. Akik ismerik, biztosan szívesen olvasnának róla, akik pedig még nem találkoztak vele, érdemes megismerniük.