- Budapesten születtem – meséli -, de csak hatéves koromig éltünk a fővárosban, utána Pusztazámorra költöztünk, mert az édesanyám odavalósi. Ott kezdtem iskolába járni.

- Milyen volt az élet akkoriban abban a kis faluban?
- Pusztazámor ma sem nagy, ezer körüli a lakosainak a száma, az én gyerekkoromban pedig feleennyien lakták. Mindenki ismert mindenkit, volt színjátszó kör, és nagy volt az összetartás. Egy szpartakiádon például a falu ötszáz lakosából 115-en vettek részt, még ötven éven felüliek is, mert a résztvevők létszámától függően adtak sporteszközöket a településeknek. Négy tanterem volt és négy pedagógus, ketten az alsó tagozatosokat tanították, ketten a felsősöket. Heten jártunk egy osztályba. Ez közvetlenül a háború után volt, emlékszem, vaskályha állt a tanteremben, sokszor csak úgy lehetett befűteni, ha vittünk magunkkal tűzifát az iskolába. Érdekesség, hogy abban az időben az alsó tagozatosok minden nap kaptak tejeskávét az iskolában.

- Hogyan tudták felkészíteni a tanárok a gyerekeket a továbbtanulásra?
- Nagyszerű pedagógusok voltak, valóban hivatásuknak tekintették a tanítást. Délelőtt és délután is tanítottak, emellett külön foglalkoztak a diákokkal, de ha a faluban valakinek meg kellett fogalmazni egy kérvényt, azzal is a pedagógusokat keresték meg. Szerette és tisztelte őket az egész falu. A mi osztályunkból a hét diák közül öten továbbtanultunk, én Székesfehérvárra mentem, a mezőgazdasági technikumba.

- Miért éppen a mezőgazdaságot választotta?
- Természetes volt számomra ez a döntés. Nagyon szerettem a falusi életet, el sem tudtam volna képzelni, hogy mással foglalkozzam, mint a mezőgazdasággal. A technikum befejezése után a felsőfokú technikusi képesítést is megszereztem, majd 1960-ban elvégeztem a mezőgazdasági főiskolát.

- Akkoriban ez nagyon jó szakmának számított. Hol helyezkedett el?
- A technikum után Martonvásáron, a mezőgazdasági kutatóintézetben voltam gyakornok, a főiskola után pedig egyéves gyakorlatot töltöttem otthon, Pusztazámoron. Utána kicsit elkanyarodtam a szakterületemtől, nyolc évig a Mechanikai Művekben dolgoztam, mint műszaki koordinátor. Azt követően tíz évig a Fogyasztási és Értékesítési Szövetkezetnél vállaltam munkát. Ez egy külkereskedelmi cég volt, mezőgazdasági termékek exportjával foglalkozott. Az én feladatom az volt, hogy megtermeltessem a szükséges mennyiséget.

- Milyen magyar termékeket vettek tőlünk, és mely országok?
- Elsősorban a szocialista, valamint a fejlődő országok. Nem vetőmagot, hanem készárut szállítottunk: babot, borsót, kölest, mustárt, repcét, mákot. Nagyon sokat utaztam, sokat voltam távol, közben nőttek a gyerekek, és egyszer csak úgy éreztem, hogy nem mehet így tovább. Alig láttam a családomat, változtatni kellett. Akkor találkoztam egy volt évfolyamtársammal, aki a Bentavölgyénél dolgozott, és sikerült itt elhelyezkednem.

- Mi volt a feladata?
- A Bentavölgye az ország legjobb termelőszövetkezetei közé tartozott. Afféle mintagazdaság volt, nem is csoda, mert nagyon jó földeken gazdálkodott, és régi, összeforrott gárdája volt. Sokan úgy mondták, hogy kirakat-téesz, mert itt mindig rendnek és tisztaságnak kellett lennie, ugyanis talán a főváros közelsége miatt ide hozták a külföldi vendégeket, bemutatni, hogy milyen a magyar mezőgazdaság. Végigjártam az úgynevezett szamárlétrát, először agronómus voltam, utána területvezető lettem, a növénytermesztés és a kertészet tartozott hozzám. 1996-ban a szövetkezet két társaságra szakadt: az állattenyésztési ágazatból megalakult az Agro Benta Kft, a növénytermesztő ágazatból pedig a Százholdas Kft. Ennek az utóbbinak én voltam az ügyvezetője a megszűnéséig.

- Ezt követően mihez kezdett?
- Falugazdász lettem. A Fővárosi és Pest Megyei Földművelési Hivatal szervezte meg a hálózatot, először néhány település tartozott hozzám, aztán körzetvezető falugazdász voltam. Negyvennégy település tartozott a körzethez Szentendrétől egészen Százhalombattáig, és kilenc falugazdász látta el a feladatot. Két évvel ezelőtt vonultam nyugdíjba.

- Mezőgazdasági szakemberként jól látja a magyar mezőgazdaság helyzetét. A kívülállónak úgy tűnik, hogy nem találja a helyét a mezőgazdaság. Ön szerint mi a baj vele?
- A legnagyobb baj szerintem az, hogy nincs tőke. A területek elaprózódtak, akik kicsi földön gazdálkodnak, se hitelt, se támogatást nem vehetnek igénybe, pályázatokat se tudnak írni. Az uniós csatlakozás is sokak számára okozott csalódást, mert rá kellett jönniük, hogy az EU számunkra nem annyira felvevő, sokkal inkább ellátó térség. Aki kis területen gazdálkodik, nem él meg belőle. Ötven hektáron talán életképes a gazdaság, száz hektár fölött pedig már kifizetődő. Sok az őstermelő, akik megmaradtak a háztáji szinten, és nincs esélyük rá, hogy fejlesszenek.

- Azzal, hogy nyugdíjba vonult, felhagyott a mezőgazdasággal?
- Van húsz hektár földem, azért annyi, mert ekkora területen egy gép egy nap alatt elvégez bármilyen munkát. Vetésforgóban művelem, azt termelek, amire szerződésem van. Emellett van egy szőlőm Pusztazámoron, nagyon sokat foglalkozom vele, új fajtákat próbálok ki, általában egyedül dolgozom, a szakmai munkát nem is bíznám másra. Jó minőségű a borom, a legutóbbi borversenyen az egyik arany, a másik ezüstminősítést szerzett. A környékbeliek jó szakembernek tartanak, olyannyira, hogy ha a hátamra veszem a permetezőgépet, rövid időn belül az összes gazda elkezd permetezni. Mindenhol megállítanak, tanácsot kérnek, de ez régebben is így volt. Előfordult, hogy leszálltam a buszról, de csak másfél óra múlva értem haza, olyan sokan akartak velem beszélgetni.

- Sikerült átadnia a stafétabotot?
- Nem, a fiam a sportot választotta, a lányom pedig informatikus. Nem bánom, mert fontosabb volt számomra az, hogy olyan pályára menjenek, amihez kedvük van. Néha azért eszembe jut, hogy mi lesz a szőlővel…

- Kit javasol, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Skriba Józsefet ajánlom. Az erőműben dolgozott, ma már nyugdíjas, értékes embernak tartom, szeretném, ha őt mutatná be a Hírtükör.

(Dubecz József nem vállalta az interjút)