Adventtől Vízkeresztig tart az év legnagyobb és legnépszerűbb ünnepe, melynek jelképe a mindenki által ismert feldíszített fenyőfa. Jézus születésének, a családnak és a szeretetnek a napja.
Mi is jut először eszünkbe a karácsonyról? Valakinek a boldogság, a család, a meghittség, míg másoknak a kapkodás, az igyekezet, az ajándék után való rohangálás, és nem utolsó sorban a pénz, mely beárnyékolja az ünnepet.
Régi könyveket lapozgatva, olvasgatva kicsit úgy érzem, hogy ez az ünnepünk az idő múlásával elvesztette majdnem mindazt, amit egykoron jelképezett. Hisz, manapság kinek van ideje, s energiája, hogy olyan lelkiismeretesen felkészüljön, mint egykoron dédapáink, dédanyáink.
Kinek ne lenne olyan csodálatos gyerekkori emléke, mikor még a nagymamánál tartottuk a karácsonyt. Azok voltak a felejthetetlen élmények. Hát igen, az áldott nagyi süteményei mindig győztek a jóság felett, hiszen ki tudna ellenállni a csábításnak, mikor meglátja a frissen készült beiglit. Hát én sem. Hozzá kell még tennem, hogy én, aki a család elrejtett sütemények fosztogatója voltam, mindig kivártam a megfelelő pillanatot, és akkor egy szempillantás alatt felkutattam és megsemmisítettem a kiszemelt áldozatot. Lehetett az briós, kosaras süti vagy éppen a máig első helyen álló mézes krémes – nincs annál jobb érzés, mikor becserkészem a zsákmányt, ahogy nő az adrenalin, ami még finomabbá tette az utánozhatatlan ízt. Persze mindez nem lett volna elég, ha nincs bennem az az érzés, hogy a nagyi készítette.
Tehát mire eljött a szenteste, a hasam majd kidurrant, merthogy a sütemény-felhozatal felét addigra már senki nem ehette meg előlem. Néhányan szúrós szemmel néztek rám, a jóllakott óvodásra, aki felzabálta az egész „hűtőt”. A mami persze nem tudott haragudni, elvégre egy nagymamának nincs annál jobb érzés, mint mikor boldoggá tudja tenni unokáját - én pedig boldog voltam. Meg kell, hogy említsem a hatalmas karácsonyfát, ami az akkori apró termetemet nézve igencsak nagynak látszott. Nincs annál szebb látvány, mikor egy erdei fenyő a szivárvány minden színében pompázik. Ez nem valami utánzat volt, nem valami hamisítvány, ez egy igazi tűlevelű volt. Ott állt a folyosó közepén – nem mondták, de szerintem azért, hogy mindenki megcsodálhassa – telis tele szebbnél szebb, csillogóbbnál csillogóbb függőkkel, égőkkel, szaloncukorral – amiből persze az én jóvoltomnak köszönhetően nem jutott minden ágra. A színpompás fa tetején egy ezüstszínű sarkcsillag foglalta el méltó helyét. Eljött a pillanat, éreztem, biztos voltam benne, hogy látni fogom, muszáj! Alvást színleltem, pedig még ekkor messze volt a takarodó, nem is tudtam volna aludni – és ők ezt pontosan tudták. Tudtam hogy itt az idő. Szép lassan felkeltem az ágyról – szívem egyre hevesebben vert - és apró finom lépésekkel haladtam az ajtóm felé, mely a fenyőfa helyét biztosító folyosóra nyílt, és magában hordozta az igazságot: „Vajon hogy néz ki a Jézuska?”
A kilincset még csak a szemem sarkából láttam, mikor csilingelést hallottam. Teljes erőmből rohanni kezdtem, hátha, talán, legalább egy pillanatra. Odaértem a fenyőfához, mindenki rám nézett és mosolygott, én meg szomorúan tapasztaltam a helyzetet, hogy nem voltam elég gyors. A bejárati ajtó még szinte ingott, a harang a fán meg láthatóan. Talán így kellet lennie. És mivel én akkoriban okos gyermeknek számítottam, nyomban rájöttem, ha hamarabb indulok el, akkor még láttam volna. Pedig nem.
Mindent pontosan kiszámoltak, megtervezték az utolsó másodpercig. Szándékosan hagyták nyitva az ajtót és pontosan tudták, hogy már elindultam. Az átmeneti szomorúságom mindössze két-három másodpercig tartott, szóval, míg hatalmas kíváncsian pásztázó szemeim meg nem pillantották a rengeteg ajándékot. Nagy lendülettel álltam neki a kicsomagoláshoz. A sok apró ajándék közül mindössze egy dominójáték maradt meg emlékeimben. Örültem neki. Mamiék pedig az én boldogságomnak…
Felgyorsult világunkban az adventi készülődés sajnos már nem tükrözi ezt a meghittséget. Az örömöt és boldogságot, óriási összegekért vásárolt ajándékokkal próbáljuk elnyerni, melyet igen kemény és fáradságos munkával szerzünk be. Persze ez az igyekvés jó érzéssel és elégedettséggel tölti el az embert, mikor a családtagok a fánál elégedetten, boldogan tekintenek ránk, ezt látván az addigi fáradtság eltűnik, és kellemes, jóleső melegség árasztja el testünket.
Hiszen mi másról szólna a karácsony, mint a CSALÁD és a SZERETET.
Régi könyveket lapozgatva, olvasgatva kicsit úgy érzem, hogy ez az ünnepünk az idő múlásával elvesztette majdnem mindazt, amit egykoron jelképezett. Hisz, manapság kinek van ideje, s energiája, hogy olyan lelkiismeretesen felkészüljön, mint egykoron dédapáink, dédanyáink.
Kinek ne lenne olyan csodálatos gyerekkori emléke, mikor még a nagymamánál tartottuk a karácsonyt. Azok voltak a felejthetetlen élmények. Hát igen, az áldott nagyi süteményei mindig győztek a jóság felett, hiszen ki tudna ellenállni a csábításnak, mikor meglátja a frissen készült beiglit. Hát én sem. Hozzá kell még tennem, hogy én, aki a család elrejtett sütemények fosztogatója voltam, mindig kivártam a megfelelő pillanatot, és akkor egy szempillantás alatt felkutattam és megsemmisítettem a kiszemelt áldozatot. Lehetett az briós, kosaras süti vagy éppen a máig első helyen álló mézes krémes – nincs annál jobb érzés, mikor becserkészem a zsákmányt, ahogy nő az adrenalin, ami még finomabbá tette az utánozhatatlan ízt. Persze mindez nem lett volna elég, ha nincs bennem az az érzés, hogy a nagyi készítette.
Tehát mire eljött a szenteste, a hasam majd kidurrant, merthogy a sütemény-felhozatal felét addigra már senki nem ehette meg előlem. Néhányan szúrós szemmel néztek rám, a jóllakott óvodásra, aki felzabálta az egész „hűtőt”. A mami persze nem tudott haragudni, elvégre egy nagymamának nincs annál jobb érzés, mint mikor boldoggá tudja tenni unokáját - én pedig boldog voltam. Meg kell, hogy említsem a hatalmas karácsonyfát, ami az akkori apró termetemet nézve igencsak nagynak látszott. Nincs annál szebb látvány, mikor egy erdei fenyő a szivárvány minden színében pompázik. Ez nem valami utánzat volt, nem valami hamisítvány, ez egy igazi tűlevelű volt. Ott állt a folyosó közepén – nem mondták, de szerintem azért, hogy mindenki megcsodálhassa – telis tele szebbnél szebb, csillogóbbnál csillogóbb függőkkel, égőkkel, szaloncukorral – amiből persze az én jóvoltomnak köszönhetően nem jutott minden ágra. A színpompás fa tetején egy ezüstszínű sarkcsillag foglalta el méltó helyét. Eljött a pillanat, éreztem, biztos voltam benne, hogy látni fogom, muszáj! Alvást színleltem, pedig még ekkor messze volt a takarodó, nem is tudtam volna aludni – és ők ezt pontosan tudták. Tudtam hogy itt az idő. Szép lassan felkeltem az ágyról – szívem egyre hevesebben vert - és apró finom lépésekkel haladtam az ajtóm felé, mely a fenyőfa helyét biztosító folyosóra nyílt, és magában hordozta az igazságot: „Vajon hogy néz ki a Jézuska?”
A kilincset még csak a szemem sarkából láttam, mikor csilingelést hallottam. Teljes erőmből rohanni kezdtem, hátha, talán, legalább egy pillanatra. Odaértem a fenyőfához, mindenki rám nézett és mosolygott, én meg szomorúan tapasztaltam a helyzetet, hogy nem voltam elég gyors. A bejárati ajtó még szinte ingott, a harang a fán meg láthatóan. Talán így kellet lennie. És mivel én akkoriban okos gyermeknek számítottam, nyomban rájöttem, ha hamarabb indulok el, akkor még láttam volna. Pedig nem.
Mindent pontosan kiszámoltak, megtervezték az utolsó másodpercig. Szándékosan hagyták nyitva az ajtót és pontosan tudták, hogy már elindultam. Az átmeneti szomorúságom mindössze két-három másodpercig tartott, szóval, míg hatalmas kíváncsian pásztázó szemeim meg nem pillantották a rengeteg ajándékot. Nagy lendülettel álltam neki a kicsomagoláshoz. A sok apró ajándék közül mindössze egy dominójáték maradt meg emlékeimben. Örültem neki. Mamiék pedig az én boldogságomnak…
Felgyorsult világunkban az adventi készülődés sajnos már nem tükrözi ezt a meghittséget. Az örömöt és boldogságot, óriási összegekért vásárolt ajándékokkal próbáljuk elnyerni, melyet igen kemény és fáradságos munkával szerzünk be. Persze ez az igyekvés jó érzéssel és elégedettséggel tölti el az embert, mikor a családtagok a fánál elégedetten, boldogan tekintenek ránk, ezt látván az addigi fáradtság eltűnik, és kellemes, jóleső melegség árasztja el testünket.
Hiszen mi másról szólna a karácsony, mint a CSALÁD és a SZERETET.
