A helyszínen panasszal és vádakkal teli emberekre számítottam, hiszen mostanában ezzel van tele a világ. Ezzel szemben végtelenül pozitív személyiségekkel találkoztam, akik korom ízű, kesernyés humorral vizsgálják a helyzetet, önmagukat.

- Nem hívom szerencsétlenségnek, hiszen mind életben vagyunk. Ráadásul jó idő van, így folyamatosan tudunk szellőztetni! – ültet le Nyírő Lászlón, Judit a napfényes nappaliban, ahol csak az elázott falak és némi füstszag árulkodik a tetőtéri tűzről. Persze, hogy fáradt, hiszen több mint tíz napja csak takarít és mos, vagy édesanyjához szalad a Hotel Trainingbe, ahol az elmúlt napokban lakhattak. Mostanra mindannyian hazaköltöztek.

Judit korábban egy fiúnevelő intézetben dolgozott segítőként, imádta a munkáját. Öt éve feladta addigi aktív életét, hogy folyamatos ápolásra szoruló édesanyja mellett lehessen. Az utóbbi időben kezdte érezni, hogy beszűkül körülötte a tér. Elvégezte a pszichológiai asszisztensképzést, próbált visszatérni a munkába, de nem talált olyan lehetőséget, amit megengedhetett volna magának édesanyja gondozása mellett. A pénzük is egyre fogyott, egyre több mindenről kellett lemondaniuk.

- Egyszer váratlanul levált egy darab vakolat a plafonból. Már akkor is gondoltam, hogy ez talán valami jel, hogy változtatni kellene – mondja Judit elgondolkodva. Több mint tíz napja keresi az összefüggéseket, az okokat, és hogy mi lehet az üzenete a sorsnak ezzel a tragédiával.

Fia szintén úgy gondolja, valami komolyabb oka kell, hogy legyen, hogy addigi életének minden tárgyi emléke fél óra alatt a tűz martalékává vált. A kérdéses éjszakán a végsőkig küzdött, de legyőzetett. Elégett több ezer kötete, a bakelitlemez-gyűjteménye, a fényképezőgépei és a fényképei, az összes ruhája, a számítógépe, ami a munkaeszköze is volt.

- De nem is ez az érdekes! Hanem, hogy ami megmaradt, az miért maradt meg? – mondja.

Apróságok: egy bicska, egy horgászbot, egy grafika, aminek alkotója már nem él, egy rossz tangóharmonika és a Zenit fényképezőgép, amin édesapja tanította képet komponálni. A romok alól napokkal később előkerült egy üvegkancsó. Judit úgy tartja a kezében, mint egy kisbabát és ámulva nézi: ez hogyan, miért?

Amikor kigyulladt a ház szinte azonnal nagyon sokan jöttek segíteni. Ki hivatalból, ki magánemberként. Hozták, vitték, amit tudtak. Megszólították őket az utcán, becsöngettek, kérdezték, mit tehetnének értük? Ők azonban nagyon nehezen fogadnak el segítséget, eddig azt szokták meg, hogy ők adnak támaszt. Különös helyzet számukra a "másik oldalon".

- Nagyon meghatóak az emberek – szakad ki a sóhaj mindkettőjükből. A fiatalember elfordítja a tekintetét, és szó nélkül felmegy a tetőtérbe. Mikor utána megyek, ismét lendületben találom. Mutatja, hogy milyen volt a fürdőszoba, a kamra, a szobák, de most, hogy úgyis át kell építeni, majd másképp lesz. A szerkesztőségi géppel lefényképezi a gerendák találkozását és egy-két statikailag fontos pontot, hogy meg tudják tervezni a bontás és építés következő lépéseit.

Az önkormányzati vis major keretből kapnak segítséget, az azonban csak bizonyos részfeladatok elvégzésére lesz elég. A teljes felújításhoz még rengeteg munkára és építési anyagra van szükség, de "olyan még nem volt, hogy ne csináltunk volna végig valamit" – mondja töretlen hittel Judit. Teszik a dolgukat, meg nem állnak. Hogy közben mi járhat a fejükben, a szívükben – talán maguk sem tudják. A megértéshez még sok időnek kell eltelnie.

Aki úgy érzi, tudná és szeretné támogatni a családot, hogy legalább tető legyen a fejük felett az őszi esők előtt, tájékozódjon a Facebookon!