Dolgozott a családi gazdaságban, elszegődött csépléshez részesnek, munkát vállalt a téglagyári bányában, gazdálkodott a saját földjén, sikeres gazdaságot irányított – ezek csak a főbb állomásai Csupics Sztankó életének. Ma már nem foglalkozik mezőgazdasággal, a szőlőjét is eladta. Nyolcvankét éves, a lakótelepen él, de jelenleg is szívesen tartózkodik a szabadban, minden nap hosszú sétára indul. Nincs benne elégedetlenség, mint mondja, tudomásul kell venni a változásokat, és tudni kell a változásoknak megfelelően élni.
- Százhalombattán születtem – meséli. – Hárman voltunk testvérek, a szüleim és a nagyszüleim parasztemberek voltak. Édesapám tizenkét holdon gazdálkodott, ebből éltünk. Én voltam a középső fiú, de mert a bátyám gyenge fizikumú volt, én segítettem a legtöbbet a szüleimnek. Nemcsak az édesapámnak, hanem az édesanyámnak is, mert a parasztasszonyoknak nagyon nehéz életük volt. Főztek, mostak, takarítottak, emellett az állatokkal is főleg ők foglalkoztak.
- Itt járt iskolába?
- Természetesen itt. Akkor még működött Battán a hatosztályos szerb iskola, ahol két nyelven, szerbül és magyarul tanultunk. Ha jól emlékszem, a negyvenes évek végén szűnt meg. Nemcsak szerb és magyar nyelvórák voltak, hanem minden tantárgyat mindkét nyelven tanultunk. Ennek köszönhető, hogy a mi korosztályunk még nagyon jól beszéli a szerb nyelvet.
- Milyen pályára készült?
- Eleinte nem volt határozott elképzelésem, csak azt tudtam, hogy másképp szeretnék élni, mint a szüleim. Talán ezért is kezdtem zenét tanulni tizenegy éves koromban. Hárman voltunk barátok, Tóth Gyula, aki eltűnt a háborúban, Kővári László, aki már sajnos, nem él, és én, és alakítottunk egy zenekart. Én tamburán játszottam. 1942-ben két évre szerződtettek bennünket, Dunafüreden, a Halászcsárdában voltunk zenészek. Nagy élet volt akkoriban Füreden, a háború alatt és közvetlenül utána nagyon sok csepeli munkás vásárolt telket itt, és kezdett építkezni. Általában hajóval jöttek, hajóval mentek, a csárda pedig a kikötőnél volt, nagy volt a forgalom.
- Aztán jött a háború. Hogyan élte meg azokat az éveket?
- A háború alatt a községházán dolgoztam, aztán amikor ideért a front, a Tildy-tanyán rendezték be az elsősegély-helyet. Lovaskocsikkal szállítottuk a sebesülteket. Egyszer fel kellett mennem Budára, visszafelé Budatéténynél bezártak bennünket. Napokig voltunk ott étlen-szomjan, emlékszem, volt ott egy szekrény, felmásztam a tetejére, és ott találtam száraz kenyérdarabokat, azt rágcsáltuk. Onnan elindítottak bennünket dél felé. Itt, Százhalombattánál Dolenapusztán megálltunk, élt ott egy bácsi, Loló volt a neve, kutyákat idomított. A felesége főzött nekünk paprikás krumplit, a mai napig emlékszem az ízére, annyira jól esett. Továbbvittek bennünket Ercsibe, ott még találkoztam a bátyámmal, aztán évekig nem láttam, mert elvitték malenkij robotra. A csoportok indításához szükség volt tolmácsra, én eléggé jól megértettem az orosz beszédet, jelentkeztem. Az az orosz, aki mellett dolgoztam, egyszer csak azt mondta, tűnjek el, menjek haza, és egy ideig ne mutatkozzak. Így sikerült itthon maradnom.
- A háború után hogyan kezdték újra az életet?
- Minden tökrement az országban is, itthon is. Nem voltak lovaink, csak egy tehenünk, minden lehetőséget meg kellett ragadnunk, hogy megéljünk. Elmentünk például hidat építeni, gyalog mentünk fel Pestre Miákits bácsiékkal, először a Szabadság híd mellett építettünk egy ideiglenes hidat, aztán jött a Manci híd. Minden munkát elvállaltam: nyolcvan kilós zsákokat hordtam fel a padlásra, kőműves mellett dolgoztam, utána a téglagyári bányában. 1950-ben megkezdődött a tagosítás, 51-ben itt is megalakult a szakszövetkezet. A következő évben szörnyű aszály köszöntött ránk, volt olyan gabonatábla, amelyiket le se lehetett kaszálni, a kukoricának pedig nem volt csöve. Levágtuk a szárat, azt etettük fel a tehenekkel. Nem tudtuk teljesíteni a beadási kötelezettséget se. Egy évvel később úgy döntött a tagság, hogy az 1-es típusú szövetkezet helyett megalakítja a 3-as típusút, amelyik több lehetőséget biztosított. Létrejött a Damjanich szövetkezet és engem választottak meg elnöknek.
- Mit érzett akkor, amikor ez történt?
- Huszonkilenc évesen lettem egy szövetkezet első számú vezetője, nagy volt a felelősség. Elsőként a nagyapám jött el hozzám. Nemcsak a nagyapám volt, annál sokkal több, igazi jó barátok voltunk. Azt mondta: ne felejtsem el, hogy nyolcvan ember megélhetése függ tőlem. Elkezdtünk gazdálkodni. Tizennyolc lovunk volt, összehordtuk az eszközöket, felértékeltük. Hamarosan kiderült, hogy egyedül kevés vagyok az irányításhoz. Stich Antalra bíztuk a könyvelést, Vári István pedig brigádvezető volt. Nagyon sokat dolgoztunk, az első év végére 46,60 forint volt egy munkaegység. A következő évben vettünk tíz cornwald anyakocát, ez egy német fajta, jó a szaporulata, gyorsan nő, lerövidült a hizlalási időszak. Akkor leültem a járási vezetőkkel, és megegyeztünk, hogy engedélyezik, minden héten vághatunk disznót és eloszthatjuk a munkaegységek arányában. Ami megmaradt, az besóztuk, felfüstöltük, és hajóval felszállítottuk Budapestre, a nagycsarnokba, ahol nagyon keresett cikk volt a battai töpörtyű. De nemcsak ezt vittük a piacra: szabadföldi és öntözéses zöldségeket is, emellett természetesen hagymát. Nagyon jó föld volt itt, könnyen művelhető, ráadásul minden húsz évben volt egy árvíz, amelyik gazdag hordalékot rakott le a talajra. Birkái is voltak a szövetkezetnek, a tejből juhtúró és sajt készült, amit ugyancsak a nagycsarnokban értékesítettünk. A következő évben már 56, utána pedig 76 forintot ért egy munkaegység. A Damjanich szövetkezet országos hírű volt, ha külföldi delegációk érkeztek, általában hozzánk hozták el a csoportokat, hogy bemutassák a magyar mezőgazdaságot.
- Aztán jött 1956…
- Igen, bár itt, Százhalombattán szinte semmi sem történt. Volt egy eset, jött egy ember és követelte, hogy adjunk neki egy lovat. Nem vitatkoztunk, elvitte a lovat, de nem jutott vele messzire, mert a ló ledobta, és hazajött. Aztán kaptam egy levelet a nemzeti bizottság helyi elnökétől, amiben azt írta, hogy azonnal oszlassam fel a szövetkezetet. Erre én bementem hozzá a községházára, hogy mutassa meg azt a rendeletet, amely szerint nekem ezt kell tennem. Nem volt ilyen rendelet, így aztán mondtam neki, hogy a szövetkezet dolgaiba senki ne szóljon bele. Mi egész idő alatt dolgoztunk, október 31-én zártuk az évet, novemberben pedig jött egy rendelet, hogy ahol a tagság akarja, fel kell oszlatni a szövetkezetet. Összehívtam egy gyűlést, elmondtam a tagoknak, miről van szó, és hogy ha akarják, felosztjuk a szövetkezetet, de természetesen nem egyenlő arányban, hanem a munkaegységek alapján. A tagság döntött, kiárusítottuk az állatokat, mindent értékesítettünk és elosztottuk a javakat.
- Mihez kezdett ezt követően?
- Egyéni gazdálkodó lettem. Összefogtunk az öcsémmel és az unokatestvéremmel, 36 holdon létrehoztunk egy kis szövetkezetet. Mindenki külön-külön dolgozott, csak az állatokat tartottuk közösen. Rábeszéltem őket, hogy vessünk hibridkukoricát, ez akkor nagy újdonság volt, a szokásos hatvan mázsás termésátlag helyett 97 mázsát takarítottunk be hektáronként. A hagymám is nagyon jól sikerült, 600 négyszögölön 87 mázsa hagymám termett, mindenki a csodájára járt. Nem csoda volt pedig, hanem eredmény: mindig kényes voltam a vetőmagra, mert főleg azon múlik a termés mennyisége és minősége. Arra soha nem sajnáltam a pénzt, és bebizonyosodott, hogy érdemes volt.
- Mégis abbahagyta az egyéni gazdálkodást. Miért?
- 1959-ben megkerestek a járási tanácstól és hívtak, hogy legyek mezőgazdasági felügyelő. Elvállaltam. Az volt a feladat, hogy felügyeljem a kisajátításokat, irányítsam a zöldkár-térítéseket. 1962-ben a három helyi szövetkezet egyesült, elnök-helyettes lettem, de emellett továbbra is intéztem az összes földtörvénnyel kapcsolatos ügyet. Mindent felmértünk, nyilvántartásba vettük a földek aranykorona-értékét, ez azért volt nagyon fontos, mert korábban nagyon kevés pénzt fizettek a kisajátításokért. Elértük, hogy háromezer forintra emelték az aranykorona-értéket. 1968-ban vetődött fel, hogy egyesíteni kellene a battai és az érdi szövetkezetet. A felmérés szerint akkor a battai szövetkezetnek másfél millió forintos hiánya volt, ezt néhány hónap alatt, igaz, hogy éjt nappallá téve dolgoztunk, de sikerült ledolgoznunk. 1969. januárjában egyesület a két tsz, leszögezve, hogy a szövetkezet ügyeibe senki nem szólhat bele.
- Az egyesülés után merre vették az irányt?
- Elsőként fel kellett számolnunk a Pannónia pusztai, nyolcvan marhás istállót. Eladtuk a teheneket, és három hónap alatt felszámoltunk mindent. Az ottlakókat sikerült úgynevezett „cs” lakásokba költöztetni. 1973-ban eldöntöttük, hogy építünk egy szarvasmarha telepet. A tsz saját építőipari részlege építette meg, hozattunk 135 hasas finn törzskönyvezett szarvasmarhát, amelyek legfőbb előnye az volt, hogy átlagosan 4,2 százalékos zsírtartalmú tejet adtak. A következő lépés az volt, hogy 320-ra töltsük fel a tehenek számát. Építettünk egy vágóhidat is, évente harmincezer sertést dolgozott fel a húsüzem, és mindet háztájiból. 1985-ben vonultam nyugdíjba, akkor már évi egymilliárd forintos áruértékesítést könyvelhetett el a Benta-völgye Tsz.
- Gyakorlatilag az egész életét a mezőgazdaságban töltötte. Ma sokat vitatkoznak azon, életképes-e a magyar mezőgazdaság. Ön hogyan látja?
- Nem igaz, hogy nem lehet megélni a mezőgazdaságból. Ahhoz persze, hogy jövedelmező legyen, oda kell figyelni az új dolgokra, mert mindig vannak olyan technológiák, amelyeket érdemes kipróbálni. Figyelni kell a piacot is, és olyat termelni, amire van kereslet. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a mezőgazdaságban nincs olyan, hogy majd holnap. A munkát a maga idejében kell elvégezni, és vannak időszakok, amikor bizony látástól vakulásig kell dolgozni. Nekem nagyon sokat adott ez a szakma. Szerettem a mezőgazdaságot, tekintélyem volt, a szavamra odafigyeltek. Soha nem kellett munkát keresnem, mindig mások kerestek meg engem a munkával. A nagyapám azt mondta: a becsület a legfontosabb, mert azt nem lehet a boltban megvenni. Mindig ezt tartottam szem előtt.
- Végezetül egy javaslatot várunk öntől. Kit keressünk fel, kit mutasson be a Premier plán?
- Dubecz Józsefre gondoltam. Asztalos vállalkozó, régi százhalombattai, az édesapja pedig halász volt. Szeretném, ha róla készülne portré a Hírtükörben.
- Itt járt iskolába?
- Természetesen itt. Akkor még működött Battán a hatosztályos szerb iskola, ahol két nyelven, szerbül és magyarul tanultunk. Ha jól emlékszem, a negyvenes évek végén szűnt meg. Nemcsak szerb és magyar nyelvórák voltak, hanem minden tantárgyat mindkét nyelven tanultunk. Ennek köszönhető, hogy a mi korosztályunk még nagyon jól beszéli a szerb nyelvet.
- Milyen pályára készült?
- Eleinte nem volt határozott elképzelésem, csak azt tudtam, hogy másképp szeretnék élni, mint a szüleim. Talán ezért is kezdtem zenét tanulni tizenegy éves koromban. Hárman voltunk barátok, Tóth Gyula, aki eltűnt a háborúban, Kővári László, aki már sajnos, nem él, és én, és alakítottunk egy zenekart. Én tamburán játszottam. 1942-ben két évre szerződtettek bennünket, Dunafüreden, a Halászcsárdában voltunk zenészek. Nagy élet volt akkoriban Füreden, a háború alatt és közvetlenül utána nagyon sok csepeli munkás vásárolt telket itt, és kezdett építkezni. Általában hajóval jöttek, hajóval mentek, a csárda pedig a kikötőnél volt, nagy volt a forgalom.
- Aztán jött a háború. Hogyan élte meg azokat az éveket?
- A háború alatt a községházán dolgoztam, aztán amikor ideért a front, a Tildy-tanyán rendezték be az elsősegély-helyet. Lovaskocsikkal szállítottuk a sebesülteket. Egyszer fel kellett mennem Budára, visszafelé Budatéténynél bezártak bennünket. Napokig voltunk ott étlen-szomjan, emlékszem, volt ott egy szekrény, felmásztam a tetejére, és ott találtam száraz kenyérdarabokat, azt rágcsáltuk. Onnan elindítottak bennünket dél felé. Itt, Százhalombattánál Dolenapusztán megálltunk, élt ott egy bácsi, Loló volt a neve, kutyákat idomított. A felesége főzött nekünk paprikás krumplit, a mai napig emlékszem az ízére, annyira jól esett. Továbbvittek bennünket Ercsibe, ott még találkoztam a bátyámmal, aztán évekig nem láttam, mert elvitték malenkij robotra. A csoportok indításához szükség volt tolmácsra, én eléggé jól megértettem az orosz beszédet, jelentkeztem. Az az orosz, aki mellett dolgoztam, egyszer csak azt mondta, tűnjek el, menjek haza, és egy ideig ne mutatkozzak. Így sikerült itthon maradnom.
- A háború után hogyan kezdték újra az életet?
- Minden tökrement az országban is, itthon is. Nem voltak lovaink, csak egy tehenünk, minden lehetőséget meg kellett ragadnunk, hogy megéljünk. Elmentünk például hidat építeni, gyalog mentünk fel Pestre Miákits bácsiékkal, először a Szabadság híd mellett építettünk egy ideiglenes hidat, aztán jött a Manci híd. Minden munkát elvállaltam: nyolcvan kilós zsákokat hordtam fel a padlásra, kőműves mellett dolgoztam, utána a téglagyári bányában. 1950-ben megkezdődött a tagosítás, 51-ben itt is megalakult a szakszövetkezet. A következő évben szörnyű aszály köszöntött ránk, volt olyan gabonatábla, amelyiket le se lehetett kaszálni, a kukoricának pedig nem volt csöve. Levágtuk a szárat, azt etettük fel a tehenekkel. Nem tudtuk teljesíteni a beadási kötelezettséget se. Egy évvel később úgy döntött a tagság, hogy az 1-es típusú szövetkezet helyett megalakítja a 3-as típusút, amelyik több lehetőséget biztosított. Létrejött a Damjanich szövetkezet és engem választottak meg elnöknek.
- Mit érzett akkor, amikor ez történt?
- Huszonkilenc évesen lettem egy szövetkezet első számú vezetője, nagy volt a felelősség. Elsőként a nagyapám jött el hozzám. Nemcsak a nagyapám volt, annál sokkal több, igazi jó barátok voltunk. Azt mondta: ne felejtsem el, hogy nyolcvan ember megélhetése függ tőlem. Elkezdtünk gazdálkodni. Tizennyolc lovunk volt, összehordtuk az eszközöket, felértékeltük. Hamarosan kiderült, hogy egyedül kevés vagyok az irányításhoz. Stich Antalra bíztuk a könyvelést, Vári István pedig brigádvezető volt. Nagyon sokat dolgoztunk, az első év végére 46,60 forint volt egy munkaegység. A következő évben vettünk tíz cornwald anyakocát, ez egy német fajta, jó a szaporulata, gyorsan nő, lerövidült a hizlalási időszak. Akkor leültem a járási vezetőkkel, és megegyeztünk, hogy engedélyezik, minden héten vághatunk disznót és eloszthatjuk a munkaegységek arányában. Ami megmaradt, az besóztuk, felfüstöltük, és hajóval felszállítottuk Budapestre, a nagycsarnokba, ahol nagyon keresett cikk volt a battai töpörtyű. De nemcsak ezt vittük a piacra: szabadföldi és öntözéses zöldségeket is, emellett természetesen hagymát. Nagyon jó föld volt itt, könnyen művelhető, ráadásul minden húsz évben volt egy árvíz, amelyik gazdag hordalékot rakott le a talajra. Birkái is voltak a szövetkezetnek, a tejből juhtúró és sajt készült, amit ugyancsak a nagycsarnokban értékesítettünk. A következő évben már 56, utána pedig 76 forintot ért egy munkaegység. A Damjanich szövetkezet országos hírű volt, ha külföldi delegációk érkeztek, általában hozzánk hozták el a csoportokat, hogy bemutassák a magyar mezőgazdaságot.
- Aztán jött 1956…
- Igen, bár itt, Százhalombattán szinte semmi sem történt. Volt egy eset, jött egy ember és követelte, hogy adjunk neki egy lovat. Nem vitatkoztunk, elvitte a lovat, de nem jutott vele messzire, mert a ló ledobta, és hazajött. Aztán kaptam egy levelet a nemzeti bizottság helyi elnökétől, amiben azt írta, hogy azonnal oszlassam fel a szövetkezetet. Erre én bementem hozzá a községházára, hogy mutassa meg azt a rendeletet, amely szerint nekem ezt kell tennem. Nem volt ilyen rendelet, így aztán mondtam neki, hogy a szövetkezet dolgaiba senki ne szóljon bele. Mi egész idő alatt dolgoztunk, október 31-én zártuk az évet, novemberben pedig jött egy rendelet, hogy ahol a tagság akarja, fel kell oszlatni a szövetkezetet. Összehívtam egy gyűlést, elmondtam a tagoknak, miről van szó, és hogy ha akarják, felosztjuk a szövetkezetet, de természetesen nem egyenlő arányban, hanem a munkaegységek alapján. A tagság döntött, kiárusítottuk az állatokat, mindent értékesítettünk és elosztottuk a javakat.
- Mihez kezdett ezt követően?
- Egyéni gazdálkodó lettem. Összefogtunk az öcsémmel és az unokatestvéremmel, 36 holdon létrehoztunk egy kis szövetkezetet. Mindenki külön-külön dolgozott, csak az állatokat tartottuk közösen. Rábeszéltem őket, hogy vessünk hibridkukoricát, ez akkor nagy újdonság volt, a szokásos hatvan mázsás termésátlag helyett 97 mázsát takarítottunk be hektáronként. A hagymám is nagyon jól sikerült, 600 négyszögölön 87 mázsa hagymám termett, mindenki a csodájára járt. Nem csoda volt pedig, hanem eredmény: mindig kényes voltam a vetőmagra, mert főleg azon múlik a termés mennyisége és minősége. Arra soha nem sajnáltam a pénzt, és bebizonyosodott, hogy érdemes volt.
- Mégis abbahagyta az egyéni gazdálkodást. Miért?
- 1959-ben megkerestek a járási tanácstól és hívtak, hogy legyek mezőgazdasági felügyelő. Elvállaltam. Az volt a feladat, hogy felügyeljem a kisajátításokat, irányítsam a zöldkár-térítéseket. 1962-ben a három helyi szövetkezet egyesült, elnök-helyettes lettem, de emellett továbbra is intéztem az összes földtörvénnyel kapcsolatos ügyet. Mindent felmértünk, nyilvántartásba vettük a földek aranykorona-értékét, ez azért volt nagyon fontos, mert korábban nagyon kevés pénzt fizettek a kisajátításokért. Elértük, hogy háromezer forintra emelték az aranykorona-értéket. 1968-ban vetődött fel, hogy egyesíteni kellene a battai és az érdi szövetkezetet. A felmérés szerint akkor a battai szövetkezetnek másfél millió forintos hiánya volt, ezt néhány hónap alatt, igaz, hogy éjt nappallá téve dolgoztunk, de sikerült ledolgoznunk. 1969. januárjában egyesület a két tsz, leszögezve, hogy a szövetkezet ügyeibe senki nem szólhat bele.
- Az egyesülés után merre vették az irányt?
- Elsőként fel kellett számolnunk a Pannónia pusztai, nyolcvan marhás istállót. Eladtuk a teheneket, és három hónap alatt felszámoltunk mindent. Az ottlakókat sikerült úgynevezett „cs” lakásokba költöztetni. 1973-ban eldöntöttük, hogy építünk egy szarvasmarha telepet. A tsz saját építőipari részlege építette meg, hozattunk 135 hasas finn törzskönyvezett szarvasmarhát, amelyek legfőbb előnye az volt, hogy átlagosan 4,2 százalékos zsírtartalmú tejet adtak. A következő lépés az volt, hogy 320-ra töltsük fel a tehenek számát. Építettünk egy vágóhidat is, évente harmincezer sertést dolgozott fel a húsüzem, és mindet háztájiból. 1985-ben vonultam nyugdíjba, akkor már évi egymilliárd forintos áruértékesítést könyvelhetett el a Benta-völgye Tsz.
- Gyakorlatilag az egész életét a mezőgazdaságban töltötte. Ma sokat vitatkoznak azon, életképes-e a magyar mezőgazdaság. Ön hogyan látja?
- Nem igaz, hogy nem lehet megélni a mezőgazdaságból. Ahhoz persze, hogy jövedelmező legyen, oda kell figyelni az új dolgokra, mert mindig vannak olyan technológiák, amelyeket érdemes kipróbálni. Figyelni kell a piacot is, és olyat termelni, amire van kereslet. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a mezőgazdaságban nincs olyan, hogy majd holnap. A munkát a maga idejében kell elvégezni, és vannak időszakok, amikor bizony látástól vakulásig kell dolgozni. Nekem nagyon sokat adott ez a szakma. Szerettem a mezőgazdaságot, tekintélyem volt, a szavamra odafigyeltek. Soha nem kellett munkát keresnem, mindig mások kerestek meg engem a munkával. A nagyapám azt mondta: a becsület a legfontosabb, mert azt nem lehet a boltban megvenni. Mindig ezt tartottam szem előtt.
- Végezetül egy javaslatot várunk öntől. Kit keressünk fel, kit mutasson be a Premier plán?
- Dubecz Józsefre gondoltam. Asztalos vállalkozó, régi százhalombattai, az édesapja pedig halász volt. Szeretném, ha róla készülne portré a Hírtükörben.
