Két év híján négy évtizedig volt postás. Mint mondja, régebben a kézbesítő családtagnak számított. Bejáratos volt minden házhoz, mindent látott és hallott, de a rá bízott küldeményeken kívül semmit sem adott tovább. Bízhattak és bíztak is benne az emberek. Szabó Mihály húsz éve nyugdíjas, de még ma is messziről köszönnek neki, ha végigmegy az Óvároson. Vannak, akik nem is a hivatalos nevén ismerik, hanem Postás Miska bácsinak szólítják…
- A szüleim a fővárosból költöztek Százhalombattára – meséli. – Az édesapám itt kapott munkát, Matta Árpádnál. Van egy nővérem, és a szüleim örökbe fogadtak egy fiút, Árpádot, akit sajátjukként neveltek fel. Itt jártam iskolába, és amikor a hatodik osztályt elvégeztem, a téglagyárba mentem dolgozni. Tizenhárom éves voltam akkor, de szegények voltunk, szükség volt a keresetemre.
- Meddig dolgozott a téglagyárban?
- Kicsivel több, mint két évig. Utána átmentem az érdi téglagyárba, mert ott magasabb volt a fizetés. Ősszel, amikor leállt a gyár, a budafoki borpincében vállaltam munkát, de ott nem sokáig maradtam. Nagyon alacsony volt a fizetés, és amikor emelést kértem, azt mondta a főnököm, hogy nem tud több pénzt adni, de annyi bort ihatok, amennyi belém fér. Engem persze nem a bor érdekelt, pénzre lett volna szükségem. Így aztán otthagytam a borpincét, és a budafoki vasöntödébe mentem dolgozni. 1944 decemberében Százhalombattát is elérte a front, emlékszem, amikor december 5-én mentem dolgozni, menekülő magyar és német katonákkal találkoztam. Az utolsó vonattal mentem el Budafokra, aztán ott is ragadtam, mert az év végéig már nem tudtam hazajönni. Karácsonykor betereltek bennünket a Nádasdy-laktanyába, sose fogom elfelejteni, végig kellett néznünk hat ember kivégzését. Nem tudom, mit vétettek, talán ellenállók voltak, magyar karszalagos katonák lőtték agyon őket.
- Mikor tudott hazajönni?
- Január elsején értem haza. Nem sokáig lehettem itthon, mert 8-án Érdre kellett mennünk összeírásra. Ennek az összeírásnak az lett a vége, hogy minden 15 és 45 év közötti férfit ott tartottak, majd elkezdtek hajtani bennünket Ercsin keresztül Dunaföldvárra. Sárszentmihályon két napig maradtunk egy magtárban, akkor azonban a németek megtámadták a tábort, erre visszatereltek bennünket Cecén keresztül Dunaföldvárra. Sokan már akkor meghaltak, nem bírták a megpróbáltatásokat. Aki elesett, és nem tudott tovább jönni, azt tarkónlőtték. Dunaföldvárról Bajára, majd Temesvárra vittek minket, de ott kitört a tífuszjárvány. Körülbelül harmincezren voltunk a temesvári táborban, és amikor azokat, akik nem betegedtek meg, átvitték Szegedre, már a tizenhét ezret se érte el a létszám. Közben én is megbetegedtem tífuszban, de szerencsémre Vejmola Péter, aki szintén százhalombattai volt, odafigyelt rám, pirított nekem kenyeret, és így átvészeltem. Ha ő nem lett volna, én sem élem túl, ez egészen biztos.
- Meddig maradtak Szegeden?
- Májusban vittek tovább minket. Addigra már csak hatezer hatszázan maradtunk. Vonattal vittek Konstancába, onnan pedig hajóval Novorosszkijba, majd Bakuba. Embertelen körülmények között utaztunk, százan egy vagonban, tizennégy napig, élelem és víz alig volt. Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy ezerkétszáz munkaképes emberre számítottak, ehelyett nyolcszáz élőhalott érkezett. Két hétig erősítettek bennünket, aztán elkezdtünk dolgozni. Halfeldolgozó-gyárat építettünk Bakutól harminc kilométerre. Ott már kicsit jobb körülmények voltak, egyszer fürödtem is a Kaszpi-tengerben.
- Mikor került haza, Százhalombattára?
- Júniustól szeptemberig voltam Bakuban, akkor azokat, akik nagyon rossz bőrben voltak, hazaengedték. Én is közöttük voltam. A hazaút egy hónapig tartott, először elvittek bennünket Tbiliszibe, onnan Rosztovba mentünk vonattal, át a Kaukázuson, a grúz hadiút mellett haladt a vonat. Október 18-án érkeztünk meg Máramaros-szigetre, 19-én pedig hazaértem Százhalombattára.
- Milyen volt a fogadtatás?
- Nagy volt az öröm, pedig alig lehetett rám ismerni. Harmincnyolc kilós voltam, és annyira gyenge, hogy alig álltam a lábamon. Lassanként jöttem helyre, voltak, akik hazaértek, és itthon haltak meg, mert ki voltak éhezve, teleették magukat, és a gyomruk felmondta a szolgálatot.
- Mikor került a postához?
- A hazaérkezésem után nem sokkal én lettem a faluban a kisbíró, egészen 1948-ig. Akkor kérvényt adtam be a Postához, nem vettek fel azonnal, a harmadik kérvényem után sikerült. 1954-ig én voltam a faluban az egyetlen kézbesítő.
- Milyen volt akkor postásnak lenni?
- Reggel be kellett menni a postára, elvinni a postazsákokat, kigyalogolni a vasútállomásra, mert kerékpár az első öt évben nem volt, ott megvárni a mozgópostát, átadni a küldeményeket és átvenni, ami érkezett. A zsákokkal begyalogoltam a faluba, ott feldolgoztam a leveleket, aztán kikézbesítettem. Eleinte csak címzett újságokat vittünk ki, 1951-ben vette át a Posta a hírlapkézbesítést is, attól kezdve sokkal több volt a munka. Kétóránként jelentkeztem a postamesternél, mert ha jött távirat, azt is ki kellett vinnem. Délután kiürítettem a levélszekrényeket, három volt a faluban, egy pedig a vasútállomáson, az utóbbit reggelenként ürítettem, és az ottani levelekre már nem a százhalombattai bélyegző került, hanem a mozgópostáé. Mindig volt levél a szekrényekben, régebben sokat leveleztek az emberek.
- Közel negyven évig volt postás. Milyen érzésekkel vonult nyugdíjba?
- Betanítottam az utódomat, Rüll Istvánt, azt hiszem, már ő is nyugdíjba vonult azóta, de ugyanúgy folytatta, ahogyan én csináltam. Az volt az alapelvem, hogy vagy jót csinálok, vagy semmit, és ezt ő is átvette. Mondtam neki: ha te jó vagy az emberekhez, ők is jók lesznek hozzád. Megfogadta, és őt is szerették a faluban. Amikor nyugdíjba vonultam, rendeztek egy búcsúztató ünnepséget nekem, sose fogom elfelejteni, annyira jól esett. Arra törekedtem, hogy elégedettek legyenek velem az emberek. Bármit rám bízhattak, bármit kérhettek tőlem, a táskámban mindig volt bélyeg, boríték, de még lottó és totószelvény is. Nyugdíjakat kézbesítettem, pénzzel dolgoztam, mindig odafigyeltem, hogy ne legyen panasz. Én büszke voltam arra, hogy postás vagyok, mert ez nagyon szép hivatás.
- Egy javaslatot várunk öntől, kiről szóljon a következő Premier plán?
- Csupics Sztankóra gondoltam. Sokat tudna mesélni a régmúltról, a téesz-szervezés kezdeteiről, az egykori Százhalombattáról. Szeretném, ha őt mutatná be legközelebb a Hírtükör.
- Meddig dolgozott a téglagyárban?
- Kicsivel több, mint két évig. Utána átmentem az érdi téglagyárba, mert ott magasabb volt a fizetés. Ősszel, amikor leállt a gyár, a budafoki borpincében vállaltam munkát, de ott nem sokáig maradtam. Nagyon alacsony volt a fizetés, és amikor emelést kértem, azt mondta a főnököm, hogy nem tud több pénzt adni, de annyi bort ihatok, amennyi belém fér. Engem persze nem a bor érdekelt, pénzre lett volna szükségem. Így aztán otthagytam a borpincét, és a budafoki vasöntödébe mentem dolgozni. 1944 decemberében Százhalombattát is elérte a front, emlékszem, amikor december 5-én mentem dolgozni, menekülő magyar és német katonákkal találkoztam. Az utolsó vonattal mentem el Budafokra, aztán ott is ragadtam, mert az év végéig már nem tudtam hazajönni. Karácsonykor betereltek bennünket a Nádasdy-laktanyába, sose fogom elfelejteni, végig kellett néznünk hat ember kivégzését. Nem tudom, mit vétettek, talán ellenállók voltak, magyar karszalagos katonák lőtték agyon őket.
- Mikor tudott hazajönni?
- Január elsején értem haza. Nem sokáig lehettem itthon, mert 8-án Érdre kellett mennünk összeírásra. Ennek az összeírásnak az lett a vége, hogy minden 15 és 45 év közötti férfit ott tartottak, majd elkezdtek hajtani bennünket Ercsin keresztül Dunaföldvárra. Sárszentmihályon két napig maradtunk egy magtárban, akkor azonban a németek megtámadták a tábort, erre visszatereltek bennünket Cecén keresztül Dunaföldvárra. Sokan már akkor meghaltak, nem bírták a megpróbáltatásokat. Aki elesett, és nem tudott tovább jönni, azt tarkónlőtték. Dunaföldvárról Bajára, majd Temesvárra vittek minket, de ott kitört a tífuszjárvány. Körülbelül harmincezren voltunk a temesvári táborban, és amikor azokat, akik nem betegedtek meg, átvitték Szegedre, már a tizenhét ezret se érte el a létszám. Közben én is megbetegedtem tífuszban, de szerencsémre Vejmola Péter, aki szintén százhalombattai volt, odafigyelt rám, pirított nekem kenyeret, és így átvészeltem. Ha ő nem lett volna, én sem élem túl, ez egészen biztos.
- Meddig maradtak Szegeden?
- Májusban vittek tovább minket. Addigra már csak hatezer hatszázan maradtunk. Vonattal vittek Konstancába, onnan pedig hajóval Novorosszkijba, majd Bakuba. Embertelen körülmények között utaztunk, százan egy vagonban, tizennégy napig, élelem és víz alig volt. Amikor megérkeztünk, kiderült, hogy ezerkétszáz munkaképes emberre számítottak, ehelyett nyolcszáz élőhalott érkezett. Két hétig erősítettek bennünket, aztán elkezdtünk dolgozni. Halfeldolgozó-gyárat építettünk Bakutól harminc kilométerre. Ott már kicsit jobb körülmények voltak, egyszer fürödtem is a Kaszpi-tengerben.
- Mikor került haza, Százhalombattára?
- Júniustól szeptemberig voltam Bakuban, akkor azokat, akik nagyon rossz bőrben voltak, hazaengedték. Én is közöttük voltam. A hazaút egy hónapig tartott, először elvittek bennünket Tbiliszibe, onnan Rosztovba mentünk vonattal, át a Kaukázuson, a grúz hadiút mellett haladt a vonat. Október 18-án érkeztünk meg Máramaros-szigetre, 19-én pedig hazaértem Százhalombattára.
- Milyen volt a fogadtatás?
- Nagy volt az öröm, pedig alig lehetett rám ismerni. Harmincnyolc kilós voltam, és annyira gyenge, hogy alig álltam a lábamon. Lassanként jöttem helyre, voltak, akik hazaértek, és itthon haltak meg, mert ki voltak éhezve, teleették magukat, és a gyomruk felmondta a szolgálatot.
- Mikor került a postához?
- A hazaérkezésem után nem sokkal én lettem a faluban a kisbíró, egészen 1948-ig. Akkor kérvényt adtam be a Postához, nem vettek fel azonnal, a harmadik kérvényem után sikerült. 1954-ig én voltam a faluban az egyetlen kézbesítő.
- Milyen volt akkor postásnak lenni?
- Reggel be kellett menni a postára, elvinni a postazsákokat, kigyalogolni a vasútállomásra, mert kerékpár az első öt évben nem volt, ott megvárni a mozgópostát, átadni a küldeményeket és átvenni, ami érkezett. A zsákokkal begyalogoltam a faluba, ott feldolgoztam a leveleket, aztán kikézbesítettem. Eleinte csak címzett újságokat vittünk ki, 1951-ben vette át a Posta a hírlapkézbesítést is, attól kezdve sokkal több volt a munka. Kétóránként jelentkeztem a postamesternél, mert ha jött távirat, azt is ki kellett vinnem. Délután kiürítettem a levélszekrényeket, három volt a faluban, egy pedig a vasútállomáson, az utóbbit reggelenként ürítettem, és az ottani levelekre már nem a százhalombattai bélyegző került, hanem a mozgópostáé. Mindig volt levél a szekrényekben, régebben sokat leveleztek az emberek.
- Közel negyven évig volt postás. Milyen érzésekkel vonult nyugdíjba?
- Betanítottam az utódomat, Rüll Istvánt, azt hiszem, már ő is nyugdíjba vonult azóta, de ugyanúgy folytatta, ahogyan én csináltam. Az volt az alapelvem, hogy vagy jót csinálok, vagy semmit, és ezt ő is átvette. Mondtam neki: ha te jó vagy az emberekhez, ők is jók lesznek hozzád. Megfogadta, és őt is szerették a faluban. Amikor nyugdíjba vonultam, rendeztek egy búcsúztató ünnepséget nekem, sose fogom elfelejteni, annyira jól esett. Arra törekedtem, hogy elégedettek legyenek velem az emberek. Bármit rám bízhattak, bármit kérhettek tőlem, a táskámban mindig volt bélyeg, boríték, de még lottó és totószelvény is. Nyugdíjakat kézbesítettem, pénzzel dolgoztam, mindig odafigyeltem, hogy ne legyen panasz. Én büszke voltam arra, hogy postás vagyok, mert ez nagyon szép hivatás.
- Egy javaslatot várunk öntől, kiről szóljon a következő Premier plán?
- Csupics Sztankóra gondoltam. Sokat tudna mesélni a régmúltról, a téesz-szervezés kezdeteiről, az egykori Százhalombattáról. Szeretném, ha őt mutatná be legközelebb a Hírtükör.
