Venezuela, olyan, mint a drog. Könnyen függőségbe kerül az ember. Legalábbis így érzi Szigetvári József, aki nemrég érkezett haza az Ifjúforrás – most már nincs kétség - örökre emlékezetes turnéjáról.
Számára csak itthon derült ki, hogy az utazásnak íródott egy egészen személyes hangú, izgalmas fordulatoktól sem mentes krónikája a venezuela.lap.hu honlapon. Az itt olvasható történet már hetekkel az indulás előtt elkezdődött, és minden bizonnyal a hazaérkezés után is folytatódni fog. Itt indult el a levelezés a készülődés időszakában, csak később derült ki, hogy a Forrás táncosai egymásnak is írtak „ismeretlenül”, innen kaptak először hírt az aggódó szülők a tánccsoport megérkezéséről, ők ugyanis négy napig nem tudtak családjukkal telefonkapcsolatot létesíteni. Az internetes Abigél, aki a leveleket közvetítette, Etus volt, ő üzemelteti a honlapot. Etus ápolónő, aki huszonhárom éve utazott Venezuelába nagybátyját meglátogatni, és ott maradt.
Sokan vannak így. Venezuela kitárja karjait az idegen előtt, és nem ereszti. Nem a jólét ígéretével ejti csapdába. A gazdagság ebben a hatalmas országban csak kevesek kiváltsága. Megtaláljuk viszont, ami Európában, különösen Magyarországon egyre inkább hiányzik: őszinte mosolyt, természetességet, leplezetlen, mindig megélt érzelmeket. Egy battai család például venezuelai táncosokat látott vendégül a Summerfest alatt. Az ez idő alatt született barátságnak az lett a következménye, hogy úgy döntöttek, odaköltöznek. December 10-én utaztak el.
„Importáltunk már argentin fiatalembert, aki ide nősült. Most exportáltunk egy házaspárt, akik Venezuelában akarnak éttermet nyitni” – mondja Szigetvári József.
Először – különösen a huszonéves táncosoknak - szokatlanok voltak a nagyon erős érzelemnyilvánítások. A venezuelaiak előadás közben is tapsolnak, ha éppen tetszik nekik egy mozdulat, egy gesztus. Ha meghatónak találnak valamit, sírnak, a férfiak is. Nem szokás az itthoni udvarias puszilkodás, az ölelés, a baráti hátba veregetés, az érintés annál inkább. Természetesen rájuk is jellemző a délies nagyvonalúság: senki sem talált kivetnivalót abban, ha hatra hirdettek programot, de csak tízkor kezdődött el. Az együttlét, a közösség fontosabb számunkra. És ha már együtt vannak, előbb-utóbb előkerül a dob, és ha már szól a dob, előbb-utóbb mindenki táncolni kezd. A közönség is.
Az Ifjúforrás először koncertturnén vett részt Sucre majd Bolivár államban. Utóbbi tízszer nagyobb, mint Magyarország. Színháztermekben és mintegy húsz iskolában mutatkoztak be. Magyar zászlókkal, magyar himnusszal várták őket, és úgy ünnepelték, mint Európában a sztárokat szokás. Nem egyszer előfordult, hogy a viharos érzelemnyilvánítások hatására maguk a táncosok is megrendültek, könnyekre fakadtak. A második héten egy fesztiválon vettek részt Puerto Ordazban. Mivel a szervezők finoman szólva nem voltak a helyzet magaslatán, a helyi iskola fogadta örökbe az Ifjúforrást. A kifejezés nem túlzás. Még egyenruhájukba is beöltöztették őket.
Az intézményben általános és középiskolások együtt tanulnak. Bár oktatásuk természetesen külön évfolyamokon folyik, a reggeli és a délutáni tanítás előtt együtt éneklik el nemzeti himnuszukat, a legnagyobbak pedig sport és játékfoglalkozásokat tartanak a kicsiknek. A pedagógusoknak óriási tisztelet jár, de ezért tenniük is kell: egy pedagógus például nem engedheti meg magának, hogy lakásán kívül dohányozzon. A közösségi létnek az iskola falain belül is nagy szerepe van. A tanárok a hétvégéjüket is feláldozzák a közösségi programok tervezése, előkészítése érdekében. Nagy a tisztelet a szülők iránt is, vagy ahogy ott mondják: „apák és anyák”. „Lennél a magyar apám?”- kérdezte egy veníz fiú a magyar csoportvezetőtől barátsága jeléül.
A magyar tánccsoport fogadására meglepő elmélyültséggel készültek. Nemcsak azt tudták, hogy hol van Magyarország és Budapest, olyan is akadt, aki Szent Istvánt említette egy beszélgetés során.
A turné utolsó állomása Caracas volt, ahol az ottani, mintegy ötezer fős magyar kolónia vendégszeretét élvezte az Ifjúforrás. Felléptek egyebek mellett a Magyar Házban, amely kizárólag magántámogatásokból, azaz adományokból működik.
Sok helyről érkeztek lelkesen haza, de ez most valami más volt. Az együtt átélt élmények olyannyira összekovácsolták a Forrás fiatalabbik csoportját, hogy hiába várták őket Ferihegyen autóval a szülők, ők a közös busszal jöttek haza, Battára. Addig is együtt voltak még kicsit, tovább élhették a maguk mögött hagyott napfényes, mosolygós, ölelős világot.
A turnéról szóló riportot Schaffer Erzsébet jóvoltából folytatásokban közli majd a Nők Lapja. A Bublik Jenő készítette film ünnepélyes bemutatójára pedig, január 22-én, a Magyar Kultúra Hetén kerül sor. Az élménybeszámolón az újságírónő és az operatőr is jelen lesz.
Sokan vannak így. Venezuela kitárja karjait az idegen előtt, és nem ereszti. Nem a jólét ígéretével ejti csapdába. A gazdagság ebben a hatalmas országban csak kevesek kiváltsága. Megtaláljuk viszont, ami Európában, különösen Magyarországon egyre inkább hiányzik: őszinte mosolyt, természetességet, leplezetlen, mindig megélt érzelmeket. Egy battai család például venezuelai táncosokat látott vendégül a Summerfest alatt. Az ez idő alatt született barátságnak az lett a következménye, hogy úgy döntöttek, odaköltöznek. December 10-én utaztak el.
„Importáltunk már argentin fiatalembert, aki ide nősült. Most exportáltunk egy házaspárt, akik Venezuelában akarnak éttermet nyitni” – mondja Szigetvári József.
Először – különösen a huszonéves táncosoknak - szokatlanok voltak a nagyon erős érzelemnyilvánítások. A venezuelaiak előadás közben is tapsolnak, ha éppen tetszik nekik egy mozdulat, egy gesztus. Ha meghatónak találnak valamit, sírnak, a férfiak is. Nem szokás az itthoni udvarias puszilkodás, az ölelés, a baráti hátba veregetés, az érintés annál inkább. Természetesen rájuk is jellemző a délies nagyvonalúság: senki sem talált kivetnivalót abban, ha hatra hirdettek programot, de csak tízkor kezdődött el. Az együttlét, a közösség fontosabb számunkra. És ha már együtt vannak, előbb-utóbb előkerül a dob, és ha már szól a dob, előbb-utóbb mindenki táncolni kezd. A közönség is.
Az Ifjúforrás először koncertturnén vett részt Sucre majd Bolivár államban. Utóbbi tízszer nagyobb, mint Magyarország. Színháztermekben és mintegy húsz iskolában mutatkoztak be. Magyar zászlókkal, magyar himnusszal várták őket, és úgy ünnepelték, mint Európában a sztárokat szokás. Nem egyszer előfordult, hogy a viharos érzelemnyilvánítások hatására maguk a táncosok is megrendültek, könnyekre fakadtak. A második héten egy fesztiválon vettek részt Puerto Ordazban. Mivel a szervezők finoman szólva nem voltak a helyzet magaslatán, a helyi iskola fogadta örökbe az Ifjúforrást. A kifejezés nem túlzás. Még egyenruhájukba is beöltöztették őket.
Az intézményben általános és középiskolások együtt tanulnak. Bár oktatásuk természetesen külön évfolyamokon folyik, a reggeli és a délutáni tanítás előtt együtt éneklik el nemzeti himnuszukat, a legnagyobbak pedig sport és játékfoglalkozásokat tartanak a kicsiknek. A pedagógusoknak óriási tisztelet jár, de ezért tenniük is kell: egy pedagógus például nem engedheti meg magának, hogy lakásán kívül dohányozzon. A közösségi létnek az iskola falain belül is nagy szerepe van. A tanárok a hétvégéjüket is feláldozzák a közösségi programok tervezése, előkészítése érdekében. Nagy a tisztelet a szülők iránt is, vagy ahogy ott mondják: „apák és anyák”. „Lennél a magyar apám?”- kérdezte egy veníz fiú a magyar csoportvezetőtől barátsága jeléül.
A magyar tánccsoport fogadására meglepő elmélyültséggel készültek. Nemcsak azt tudták, hogy hol van Magyarország és Budapest, olyan is akadt, aki Szent Istvánt említette egy beszélgetés során.
A turné utolsó állomása Caracas volt, ahol az ottani, mintegy ötezer fős magyar kolónia vendégszeretét élvezte az Ifjúforrás. Felléptek egyebek mellett a Magyar Házban, amely kizárólag magántámogatásokból, azaz adományokból működik.
Sok helyről érkeztek lelkesen haza, de ez most valami más volt. Az együtt átélt élmények olyannyira összekovácsolták a Forrás fiatalabbik csoportját, hogy hiába várták őket Ferihegyen autóval a szülők, ők a közös busszal jöttek haza, Battára. Addig is együtt voltak még kicsit, tovább élhették a maguk mögött hagyott napfényes, mosolygós, ölelős világot.
A turnéról szóló riportot Schaffer Erzsébet jóvoltából folytatásokban közli majd a Nők Lapja. A Bublik Jenő készítette film ünnepélyes bemutatójára pedig, január 22-én, a Magyar Kultúra Hetén kerül sor. Az élménybeszámolón az újságírónő és az operatőr is jelen lesz.
