Ha tíz százhalombattait megkérdezünk, ismeri-e Szokolai Lászlónét, kilencen egészen biztosan azt válaszolják: Ancikát? Hát persze! Több mint harminc évig dolgozott a helyi egészségügyben, így szinte minden városlakóval kapcsolatba került. Egyszer összeszámolta: huszonhárom orvos mellett dolgozott Százhalombattán. Voltak, akikkel hosszabb ideig – például Kurusa és Tóth doktorral -, de arra is volt példa, hogy csak pár hónapig. Néhány évtizeddel ezelőtt ugyanis gyakran váltották itt egymást az orvosok. Aki vidékről a fővárosba szeretett volna kerülni, innen léptek tovább.
- Baranya megyéből származom – meséli Szokolai Lászlóné. – Kisnyárádon születtem, édesapám ott maradt a háborúban a Donnál, édesanyám huszonkét évesen maradt özvegyen a nővéremmel és velem. Az általános iskola elvégzése után Budapesten, az Orvostovábbképző Intézet egészségügyi szakiskolájában tanultam tovább. A végzés után két évig Pécsett, az Orvostudományi Egyetem Fül- Orr- Gége Klinikáján dolgoztam.
- Pécs eléggé messze van innen. Hogyan került Százhalombattára?
- Megismerkedtem a férjemmel, és 1963-ban összeházasodtunk. Ő itt lakott, én is idejöttem. Nem kaptam azonnal munkát itt helyben, három hónapig bejártam Budapestre, aztán Kurusa doktor mellé kerültem.
- Legendás orvos volt. Ön milyennek ismerte?
- Eredetileg nőgyógyász szakorvos volt, de a gyógyítás minden területén otthon volt. Ha kellett, fogat is húzott. Emellett nagyon jó diagnoszta volt, és arra törekedett, hogy folyamatosan javuljanak a feltételek. Mikor 1964-ben létrejött az erőmű mellett az orvosi rendelő, kis gyógyszertárat, fektetőt hozott létre mellette, majd egy önálló fogászatot is.
- Az orvos mellett dolgozni mit jelentett akkoriban?
- El kellett végezni az orvosírnoki munkát, emellett injekciót beadni, kötözni, infúziót bekötni, katéterezni. Nagy volt a felelősség, hiszen az orvos csak néhány órát rendelt, mi pedig huszonnégy órás szolgálatban voltunk, és ha úgy hozta a helyzet, nekünk kellett meghozni a dontéseket.
- Nagy volt a betegforgalom abban a rendelőben?
- Naponta nyolcvan-száz beteget kellett ellátni, és nagyon sok volt a munkahelyi baleset. Akkor épült az erőmű, sok hegesztő dolgozott az építkezésen, gyakoriak voltak az égési sérülések, vagy az, hogy szikra pattant a munkás szemébe.
- Sok emberrel találkozott, milyen volt velük a kapcsolata?
- Úgy éltem itt, mint egy nagy családban. Az emberek nemcsak a betegségükről beszélgettek velem, hanem mindent elmondtak, ami a szívüket nyomta. Szívesen meghallgattam mindenkit, előfordult, hogy este jöttek el a lakásomra, csak mert mondani akartak valamit.
- Sok család ezt nem viselné el. Önöknél nem volt ebből probléma?
- Nekem nagyon jó férjem volt. Nemcsak eltűrte, hanem ő maga is szerepet vállalt benne. Volt olyan, hogy vasárnapi ebédet főztem egy idős betegemnek, és a férjem vitte el neki. Nagyon nagy szerencsém volt a férjemmel, biztos hátteret adott. Egy fiam van, ő Veszprémben él a családjával. A nővérem és a férje korán meghaltak, szinte egyszerre, és két lányuk maradt, ők is olyanok nekem, mint a saját gyerekeim. Gyakran vagyok velük, a három gyereknél összesen hat fiúunokám van.
- Az ember nem a kitüntetésért dolgozik, de jól esik, ha elismerik a munkáját. Sok elismerést kapott?
- Úgy érzem, hogy igen. 1972-ben megkaptam a Pro Urbe kitüntetést, 1978-ban miniszteri dícséretet, 1980-ban igazgatói dicséretet, 1994-ben Egészségünkért Díjat, 2000-ben pedig a Faluvédő Egylettől a Faluért kupát.
- Jelenleg az Óvárosban él. Mikor költöztek ide?
- Kezdetben is az óvárosban laktunk, aztán sokáig a lakótelepen, 1989-ben pedig felépítettük ezt a házat. Úgy terveztük a férjemmel, hogy itt töltjük majd a nyugdíjas éveinket, sajnos, ez nem sikerült. 1998-ban nyugdíjba mentem, a következő évben elvesztettem a férjemet. Nagyon megviselt, összeroppantam. A hitem segített át a legnehezebb perióduson, emellett elfoglalom magam, így tudom elviselni a lelki fájdalmakat.
- Magányosnak érzi magát?
- Nem vagyok magányos, soha nem unatkozom. Néhány éve rábeszéltek, és beiratkoztam az egyik nyugdíjas klubba, de nem volt időm arra, hogy rendszeresen eljárjak oda. Sok a tennivalóm, sok a kötelezettségem. Így aztán kimaradtam, mert szerintem ennek is csak akkor van értelme, ha komolyan csináljuk.
- Nyolc éve nyugdíjas. Megmaradtak az emberi kapcsolatai?
- Úgy érzem, hogy igen. Nem felejtettek el az emberek, és én sem felejtem el őket. Most is elmegyek látogatóba, ha megtudom valakiről, hogy beteg, és segítek, ha szüksége van rá. Örülnek nekem, igénylik, hogy meghallgassák őket, és ha kibeszélhetik magukat, az már fél gyógyulás.
- Szívesen segített és segít másoknak. Vajon ez kölcsönös? Ha önnek van szüksége segítségre, van kihez fordulnia?
- Remélem, hogy igen. Eddig erre nem volt szükségem, mindent meg tudok csinálni, elboldogulok segítség nélkül is, de valószínűleg nem utasítanának vissza, ha segítséget kérnék.
- Kit javasol, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Nehéz egyetlen nevet mondanom, mert nagyon sok ember szeretek és tisztelek. Talán Kaposvári Borbálát választanám. Itt született Százhalombattán, kezdettől fogva a postán dolgozott, örülnék, ha őt mutatná be a Hírtükör következő száma.
- Pécs eléggé messze van innen. Hogyan került Százhalombattára?
- Megismerkedtem a férjemmel, és 1963-ban összeházasodtunk. Ő itt lakott, én is idejöttem. Nem kaptam azonnal munkát itt helyben, három hónapig bejártam Budapestre, aztán Kurusa doktor mellé kerültem.
- Legendás orvos volt. Ön milyennek ismerte?
- Eredetileg nőgyógyász szakorvos volt, de a gyógyítás minden területén otthon volt. Ha kellett, fogat is húzott. Emellett nagyon jó diagnoszta volt, és arra törekedett, hogy folyamatosan javuljanak a feltételek. Mikor 1964-ben létrejött az erőmű mellett az orvosi rendelő, kis gyógyszertárat, fektetőt hozott létre mellette, majd egy önálló fogászatot is.
- Az orvos mellett dolgozni mit jelentett akkoriban?
- El kellett végezni az orvosírnoki munkát, emellett injekciót beadni, kötözni, infúziót bekötni, katéterezni. Nagy volt a felelősség, hiszen az orvos csak néhány órát rendelt, mi pedig huszonnégy órás szolgálatban voltunk, és ha úgy hozta a helyzet, nekünk kellett meghozni a dontéseket.
- Nagy volt a betegforgalom abban a rendelőben?
- Naponta nyolcvan-száz beteget kellett ellátni, és nagyon sok volt a munkahelyi baleset. Akkor épült az erőmű, sok hegesztő dolgozott az építkezésen, gyakoriak voltak az égési sérülések, vagy az, hogy szikra pattant a munkás szemébe.
- Sok emberrel találkozott, milyen volt velük a kapcsolata?
- Úgy éltem itt, mint egy nagy családban. Az emberek nemcsak a betegségükről beszélgettek velem, hanem mindent elmondtak, ami a szívüket nyomta. Szívesen meghallgattam mindenkit, előfordult, hogy este jöttek el a lakásomra, csak mert mondani akartak valamit.
- Sok család ezt nem viselné el. Önöknél nem volt ebből probléma?
- Nekem nagyon jó férjem volt. Nemcsak eltűrte, hanem ő maga is szerepet vállalt benne. Volt olyan, hogy vasárnapi ebédet főztem egy idős betegemnek, és a férjem vitte el neki. Nagyon nagy szerencsém volt a férjemmel, biztos hátteret adott. Egy fiam van, ő Veszprémben él a családjával. A nővérem és a férje korán meghaltak, szinte egyszerre, és két lányuk maradt, ők is olyanok nekem, mint a saját gyerekeim. Gyakran vagyok velük, a három gyereknél összesen hat fiúunokám van.
- Az ember nem a kitüntetésért dolgozik, de jól esik, ha elismerik a munkáját. Sok elismerést kapott?
- Úgy érzem, hogy igen. 1972-ben megkaptam a Pro Urbe kitüntetést, 1978-ban miniszteri dícséretet, 1980-ban igazgatói dicséretet, 1994-ben Egészségünkért Díjat, 2000-ben pedig a Faluvédő Egylettől a Faluért kupát.
- Jelenleg az Óvárosban él. Mikor költöztek ide?
- Kezdetben is az óvárosban laktunk, aztán sokáig a lakótelepen, 1989-ben pedig felépítettük ezt a házat. Úgy terveztük a férjemmel, hogy itt töltjük majd a nyugdíjas éveinket, sajnos, ez nem sikerült. 1998-ban nyugdíjba mentem, a következő évben elvesztettem a férjemet. Nagyon megviselt, összeroppantam. A hitem segített át a legnehezebb perióduson, emellett elfoglalom magam, így tudom elviselni a lelki fájdalmakat.
- Magányosnak érzi magát?
- Nem vagyok magányos, soha nem unatkozom. Néhány éve rábeszéltek, és beiratkoztam az egyik nyugdíjas klubba, de nem volt időm arra, hogy rendszeresen eljárjak oda. Sok a tennivalóm, sok a kötelezettségem. Így aztán kimaradtam, mert szerintem ennek is csak akkor van értelme, ha komolyan csináljuk.
- Nyolc éve nyugdíjas. Megmaradtak az emberi kapcsolatai?
- Úgy érzem, hogy igen. Nem felejtettek el az emberek, és én sem felejtem el őket. Most is elmegyek látogatóba, ha megtudom valakiről, hogy beteg, és segítek, ha szüksége van rá. Örülnek nekem, igénylik, hogy meghallgassák őket, és ha kibeszélhetik magukat, az már fél gyógyulás.
- Szívesen segített és segít másoknak. Vajon ez kölcsönös? Ha önnek van szüksége segítségre, van kihez fordulnia?
- Remélem, hogy igen. Eddig erre nem volt szükségem, mindent meg tudok csinálni, elboldogulok segítség nélkül is, de valószínűleg nem utasítanának vissza, ha segítséget kérnék.
- Kit javasol, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Nehéz egyetlen nevet mondanom, mert nagyon sok ember szeretek és tisztelek. Talán Kaposvári Borbálát választanám. Itt született Százhalombattán, kezdettől fogva a postán dolgozott, örülnék, ha őt mutatná be a Hírtükör következő száma.
