Schäffer Erzsébet neve nem csak a legrégebbi női magazin oldalairól lehet ismerős a százhalombattaiaknak. Sokszor kísérte el a Forrás Néptáncegyüttes tagjait külföldi turnéikra. Amikor erről a kapcsolatról, kötődésről kérdeztem, egyszerűen így válaszolt: "Hívtak, jöttem, aztán egymásba szerettünk."

Talán az Utazások lélektől lélekig című előadás közönségének sem kellett sok idő ahhoz, hogy beleszeressen azokba az életmesékbe, amelyeket ezen az estén megismerhetett. "Missziónak érzem, hogy beszélgetek az olvasóimmal. Igaz mesékkel próbálom őket meggyőzni arról, hogy nem kell félni, nincs baj, még akkor sem, ha mostanában nehéz dolgok vannak körülöttünk a világban. Az élet döbbenetes, egyszeri ajándék, és minden emberben ott van a jó, csak kevés kell ahhoz, hogy előjöjjön" – vélekedett az írónő.

Az olvasók pedig, ezen a késő délutáni utazáson gondolatban jártak Mexikóban, ahonnan egy vágyódó, szerelmes hegedűszót idézett meg Schäffer Erzsébet. Utaztak Győr felé a gyermekét szoptató édesanyával, aki egy kis melegséget csalogatott elő a kupéban ülő emberek lelkének mélyéről. Megálltak a fővárosi forgatagban, ahol egy-egy mobiltelefon teremtett kapcsolatot az emberi lelkek között. És talán még a pesti éjszakában elkortyolt pálinka ízét is érezték, amit beteg családtagok gyógyulása feletti örömükben koccintottak össze az éppen akkor találkozó emberek.

Az írónő arra biztatta hallgatóit, hogy nyissák ki lelkük ablakait, éljék meg saját találkozásaikat úgy, ahogyan addig még soha. Tudjanak adni és kérni, hiszen az ember nem rossz, csak lassabb, csendesebb tempóra kellene váltania ebben a felgyorsult világban.

Talán a legjobb időpontban érkezett, és állt meg utazásai közben városunkban. Kis idővel halottak napja után, amikor lélekben találkoztunk elhunyt szeretteinkkel, és pár héttel a szeretet ünnepe előtt, amikor elgondolkodhatunk megélt vagy elmulasztott találkozásainkon magunkkal és családtagjainkkal. Aki lekéste ezt a vonatot, nem utazott együtt az írónővel, olvasson bele valamelyik könyvébe! A történetekből megismerheti a lélektől lélekig való utat, "amit, ha végigjárunk, fogódzókat találunk a magunk megszenvedett, megáldott, életünk utolsó pillanatáig tartó utazásához." (S. E.: Toronyiránt)