1969-ben született Budapesten, Érden nevelkedett, érettségi után a debreceni egyetem magyar-francia szakán tanult tovább. Körülményei akkor úgy alakultak, hogy félbe kellett hagynia az egyetemet; jóval később, munka mellett szerzett diplomát. 1994-ben felvették a százhalombattai Polgármesteri Hivatalba, ahol szociális ügyeket bíztak rá, aztán a jegyzői iroda sajtósa, majd a polgármester PR-referense lett.

- Hőskorként emlékszem erre az időszakra – meséli -, hiszen a ’90-es évek közepén mindenki számára új volt a PR szakma. A kolléganőmmel, Bán Andival együtt indítottuk el az önkormányzati honlapot és a polgármesteri zöldvonalat, gondoztuk a Városházi Hírmondót. Arra törekedtünk, hogy a lakosság és az önkormányzat között egy kevésbé hivatalos, emberibb, rugalmasabb, gyorsabb kommunikáció alakuljon ki. Folyamatosan képzésekre jártunk. Megtanultuk kiszolgálni az országos sajtót. Naponta "gyártottuk" a híreket, és volt is miről, hiszen egymást érték a nagyberuházások. Közreműködtem a polgármesteri tanácsadó testület felállításában, a polgármesteri nyílt napok megszervezésében, ha pedig testületi ülés volt – ami akkoriban gyakran a késő éjszakába nyúlt -, az ülés szünetében a rádiónak adtam gyorsjelentést, másnap reggel pedig már a tévében ültem, hogy beszámoljak a fő döntésekről. Amikor 2002-ben megtörtént a polgármesterváltás, az új főnököm szakmai nagyrabecsüléséről biztosított, ezen az alapon folytattuk a közös munkát. Aztán mégis kiderült, hogy nem fog menni. 2003-ban közös megegyezéssel eljöttem a városházáról.

- Könnyű volt ezekkel a tapasztalatokkal új munkát találni?

- Legnagyobb megdöbbenésemre egyáltalán nem. Másfél évig keresgéltem eredmény nélkül, mígnem Pesten, a Közép-Európai Kulturális Intézetben helyezkedhettem el. Kiállításokat, rendezvényeket, konferenciákat szerveztem. A munka révén rálátásom nyílt a kortárs képzőművészetre, sok alkotóval személyes ismeretséget kötöttem. Ez adta az ötletet, hogy amikor eljöttem az intézménytől, vállalkozásba fogjak. Pesti és környékbeli képzőművészekből létrehoztam az ARTorigó csoportot, portfóliót készítettem, kiállításokat szerveztem nekik. Közben szerkesztői munkát vállaltam különböző könyvkiadóknál. Immár a szellemi szabadfoglalkozásúak tartalmas, ám rosszul jövedelmező életét éltem.

- Nyereséges lehet egy vállalkozás, amely kortárs képzőművészetet "árul" Magyarországon?

- Ahogy én csinálom, úgy biztosan nem, de mindig is kedveltem a reménytelen ügyeket. A Közép-Európai Intézetből ráláttam, miként nyomja el a művészeket a galériás társadalom. A plakát, a meghívó, a szóróanyag az ő pénzükön készül, aztán a galériatulajdonos még választ is magának a kiállított művekből. Fellázadtam, mert úgy éreztem, feje tetejére állt a világ. Arra vállalkoztam, hogy én leszek a menedzser, én kilincselek a művészekért, nem kevés pénzt, energiát fordítottam a portfólió, a honlap elkészítésére. Meghirdettem a kiállítás-kölcsönzés lehetőségét, hiszen sokan tartanak fényes fogadásokat, partikat, miért ne díszíthetnék a környezetet kölcsönvett kortárs művekkel? Mostanában kevesebb időm jut a vállalkozásra, hobbi lett belőle, kiállítás-installálásra viszont ma is rendszeresen kapok megbízást, a "Matrica" Múzeumtól is. Kenyérkeresetnek ott a szerkesztés. Általában klasszikus szépirodalmat, illetve külföldi kortárs regényeket, főként lektűrt szerkesztek. Nemcsak a nyelvhelyességi és stílushibákat kell észrevennem, hanem az esetleges tárgyi tévedéseket is. Rengeteget könyvtárazok, szépirodalmi hivatkozásoknak és néha egészen elképesztő dolgoknak kell utánanéznem az ógermán rúnáktól napjaink iszlám rítusaiig.

- Hogyan tett szert a sok-sok ismeretre, a műveltségre, ami ehhez szükséges?

- Sokat számítanak a tanulmányok, de szerintem ennél is többet jelent, hogy mindig rengeteget olvastam, és úgy vélem, jó nyelvi készséggel születtem. A szerkesztői munka csak egy szintig tanulható. Könyvek közt, kortárs irodalmon nőttem fel. Magam is írogattam, így kerültem kapcsolatba a Csillagszálló kulturális folyóirattal, amely közölte egy riportomat. 2008-ban az egyik telefonos társaság pályázatot írt ki, amiben "főállású angyalokat" kerestek. Úgy gondolkodták, hogy ha szeretnél és tudnál is segíteni egy civil szervezetnek, egy évre ők állják a fizetésed. Megpályáztam, és több mint száznyolcvan jelentkező közül ötödmagammal nyertem. Egy évre főállású szerkesztője és lapmenedzsere lettem a Csillagszállónak. Visszatértem az alkalmazottak boldog világába, de nem mertem lemondani a többi alkalmi megbízásomról sem; a mai napig nem engedem meg magamnak, hogy munkát visszautasítsak. Az egy év letelte után be is igazolódott az óvatosságom, a lapot kiadó Oltalom Karitatív Egyesület nem tudott állásban tartani, de külső munkatársként azóta is alkalmaz.

- Mivel foglalkozik az Oltalom?

- Hajléktalanok és hátrányos helyzetűek ellátásával. Hatalmas szervezet, aminek csak az egyházi intézményei hatezer emberről gondoskodnak. A hozzá tartozó Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség lelkészképző főiskolát, iskolákat, óvodákat, éjszakai melegedőket, krízisotthonokat, hajléktalan kórházat működtet. Mindezt az egyszázalékos felajánlásokból, adományokból, pályázati pénzekből ás állami támogatásból végzik. Az elmúlt hónapok változásai nagyon nehéz helyzetbe hozták az egyesületet. A fővárosi önkormányzat megszüntette az évek óta meglévő együttműködést és vele együtt a hajléktalan-ellátás támogatását is. Az egyházi törvény módosításai szintén meghatározó forrásokat vonnak el az egyesülettől, illetve az egyháztól, amely a továbbiakban hivatalosan már nem tekinthető annak, ezért nem veheti igénybe az egyházak támogatására kitalált szja egy százalékot. Január óta a fővárosban nem terjeszthetjük az utcán a Csillagszállót, mert "nem illeszkedik a főváros hajléktalanpolitikájához." A jelen körülmények között annak is örülünk, hogy megmaradhatott a lap.

- Mit kell tudni a Csillagszállóról?

- Ez egy szépirodalmi hangsúlyú kulturális folyóirat. Abban különbözik a többi utcalaptól, hogy nem hajléktalanok, hanem elismert kortárs szerzők – újságírók, írók, költők, szociológusok, egyetemi tanárok - írják. A koncepciója az, hogy a hajléktalan, aki árulja, valódi szellemi értéket kínál. Ez egy egészen más kommunikációs helyzet, mint ha kéregetne: a minőségi termék segíthet lebontani azokat az előítéleteket, amelyek a fedél nélkülieket sújtják. A terjesztés nemcsak napi pár száz forintos keresetet jelent számukra, hanem azt is, hogy dolguk van a világban, van miért elindulniuk reggel a melegedőből. Amióta nem árulhatjuk az aluljárókban, három terjesztőnk eltűnt, hónapokig semmit sem tudtunk róluk. A vidéki nagyvárosokban jól működik a rendszer. Pesten kulturális találkozóhelyeken, két könyvesboltban, irodalmi fesztiválokon áruljuk a lapot.

- Január óta ön a Csillagszálló főszerkesztője. A folyóiratot mára a legjobbak között tartja számon a szakma. Ennek mi a titka?

- Kiváló arculatot és lapszerkezetet hozott létre az alapító főszerkesztő, Kertész Anna. Jó ízléssel választunk szerzőket, aminek köszönhetően a lap illeszkedik az Oltalom alapeszméjéhez: szolidáris, érzékenyít és érzékenyen tart embertársaink nehézségei iránt, mindezt irodalmi eszközökkel. Majdnem minden szöveg hívott, kifejezetten nekünk íródott.

- Üzletileg ez sem lehet a legsikeresebb vállalkozás.

- A lap kiadása veszteséges, de nem is a nyereség a célja. Eddig 260 magyar szerző publikált nálunk, és minden számban bemutatunk egy tehetséges képzőművészt is. Sok kezdő, aki nálunk jelent meg először, ma már az ÉS-be ír.

- Minden szám egy-egy meghatározott tematikával jelenik meg, például Játszma, Labirintus, Anya, Fogadalom. Hogyan születnek ezek a hívószavak?

- Az élet meghatározó helyszíneiben és élethelyzeteiben gondolkodunk. Ezek tágan értelmezhető témák, amiket a szerzők rendszerint tovább tágítanak.

- Az Oltalomnál soha nem várták el, hogy hívőként is csatlakozzon?

- Nem is firtatták. A szó klasszikus értelmében nem vagyok hívő, "magánvallásom" lényege, hogy az emberben hiszek.

- Megmutatta, hogy még az idealizmusával együtt is meg tud kapaszkodni a "nagyvilágban". Sosem fordul meg a fejében, hogy dolgozhatna újra a békés, jómódú kisvárosban, esetleg alkalmazottként, egzisztenciális biztonságban, távol a nagyvilág zajától?

- Nem itt születtem, mégis Batta az egyetlen település, amihez mélyen kötődöm. Itt lett először önálló lakásom, itt nőtt föl a fiam, itt voltam szerelmes, és itt élhettem át, milyen egy közösségbe tartozni, noha valamennyi tagját nem is ismerem. Nagyon szeretem a szellemiségét, az embereket, még a krucifixes igényességüket is, ami annyi fejtörést okozott hivatalnokként. De úgy érzem, a kiállítások, a főszerkesztés és a szépírás hármasában minden képességemben kiteljesedhetek. Az elmúlt bő tíz évben jó néhány váltásra kényszerültem, ahhoz már fáradtnak érzem magam, hogy négyévenként újrakezdjem az életem.