Annak, aki az államigazgatásban dolgozik, mindenek előtt kötélidegekre van szüksége. Ügyeket intéz, aktákkal foglalkozik, de kapcsolatba kerül az ügyek és akták szereplőivel is, szót kell értenie velük. Bóna Gyuláné – közismert nevén Flóra néni – tanácsi dolgozóként kezdte, és tanácsi dolgozóként vonult nyugdíjba. Szerette a munkáját és szereti az embereket, még akkor is, ha némelyikük „kemény diónak” bizonyul, Nem vagyunk egyformák – mondja, majd hozzáteszi: ez nem is baj, mert így kerek a világ.
Enyingen született, iskolái elvégzése után az ottani tanácsnál kezdett dolgozni, majd Gárdonyba került. Ott ismerkedett meg Bóna Gyulával. Három hónapos ismeretség után összeházasodtak.
- Mondtam neki, hogy vigyázzon, mert tőlem nem szabadul meg – meséli -, én nem válok. Erre azt válaszolta, hogy ő is pontosan így gondolta, ezek után összeházasodtunk.
Az októberi esküvő után januárban lakást kaptak Inotán, a férje ugyanis az ottani erőműben dolgozott. Megszülettek a gyerekek, aztán nagyot fordult az életük.
- Egyszer azzal jött haza a férjem, hogy kapott egy lehetőséget egy másik városban. Csenterics Sándor kereste meg, mert Inotáról már ismerte, és hívta, hogy jöjjön Százhalombattára. Nagyon megörültem neki, mert nem szerettem Inotán élni. A lakásunkhoz közel volt a bánya, és ha dél felől fújt a szél, mindent elárasztott a záptojás-szag. Nemcsak kellemetlen volt, hanem valószínűleg egészségtelen is, mert ott, Inotán pirospozsgás gyereket egyet se láttam. Hiába játszottak kint egész nap a levegőn, sápadt volt az arcuk. Megbeszéltük a férjemmel, hogy megnézi Százhalombattát, és ha itt jobbak a körülmények, ideköltözünk.
- Ezek szerint jónak találták az itteni körülményeket?
- Százhalombatta még csak egy kis falu volt, kétezer körüli lakosságszámmal. Akkor kezdődött az építkezés, az első kockaházak egyikében kaptunk lakást. A férjem az erőműben dolgozott, én először az érdi tanácsnál kaptam munkát, de a következő évben, 1964-ben felvettek ide, Százhalombattára. A tanácsház az óvárosban volt, abban az épületben, ahol most az óvoda működik. Összesen tizen voltunk, a létszám fokozatosan nőtt, ahogyan a város növekedése megkívánta.
- Hogyan és gazdálkodott az akkori Százhalombatta?
- Nagyon kevés pénzből, amely a járási tanács finanszírozásából és a helyi adók bevételéből tevődött össze. Évente meg kellett igényelni a járási támogatást, és ha az előző évinél magasabb összeget kért a város, azt nagyon alaposan meg kellett indokolni. Más volt a gondolkodás is, mint most. Egyszer el kellett mennünk facsemetékért. A KÜKÜ teherautójával mentünk, először Szőregre, onnan Szegedre, mert rózsatöveket is hoztunk, utána Makóra, végül Törökszentmiklósra, mert a különféle facsemetéket különböző helyekről kellett összeszednünk. November volt, leszállt a köd, ránkesteledett. Törökszentmiklóson felajánlották, hogy aludjunk ott, majd másnap, világosban elindulunk. Pogáts bácsi volt a sofőr, aki kijelentette, hogy nem maradhatunk, mert neki reggel vinnie kell az óvodásoknak az ennivalót. Így aztán hazajöttünk, és reggel az óvodások megkapták az ennivalójukat. A legtöbb ember számára nagyon fontos volt, hogy teljesítse a kötelességét.
- Közben folyamatosan épült a lakótelep. Hogyan lehetett akkoriban lakáshoz jutni?
- A két nagyvállalat is adott lakást a saját dolgozóinak, emellett a tanács is rendelkezett lakásokkal. Nem voltak pályázatok, hanem aki lakást szeretett volna, beadta az igénylést és várt, hogy rá kerüljön a sor. Aki igényelt, néhány hónapon belül meg is kapta a lakást.
- Önök a lakótelepen éltek egy ideig, utána pedig építkeztek. Miért?
- Más az élet egy kertes házban. Amikor idekerültünk, a tanács az OTP-n keresztül értékesített építési telkeket Dunafüreden, mi is kaptunk egyet. A baj az volt, hogy két éven belül be kellett építeni, és akkor mi ezt nem tudtuk vállalni, ezért tovább kellett adnunk. Utána hónapokig jártuk Füredet, kerestük a nekünk megfelelő telket, és végül meg is találtuk. 1973-ben kezdtünk építkezni, nem volt könnyű, mert a férjem akkor már beteg volt, nem sokat tudott segíteni. A ház alapját hárman ástuk ki a gyerekekkel, egy hét alatt. Sokat dolgoztunk, de a következő évben beköltöztünk a saját házunkba.
- Vannak, akik nem akarnak nyugdíjba vonulni, ön viszont amint elérte a nyugdíjkorhatárt, elköszönt a tanácsi munkától. Miért?
- Ez 1983-ban történt. Akkor halt meg a férjem, nagyon megviselt a halála. Nyugdíjba mentem, de nem szakadtam el az emberektől, a közösségtől. Én voltam a dunafüredi pártlapszervezet vezetője, aztán 1987-ben megalakult a dunafüredi nyugdíjas klub, elvállaltam a vezetését és azóta is csinálom.
- Mint nyugdíjas klub vezető, hogyan látja? Elégedettek városunkban a nyugdíjasok?
- Nem elégedettek. Az árak emelkednek, drágák a gyógyszerek, ezen persze az önkormányzat nem tud segíteni. Jó lenne, ha javulna az ország helyzete, mert csak akkor lesz jobb a nyugdíjasoknak, ha a fiatalabbaknak is jobb lesz. A magyarok jó fejűek, jobban kellene támogatni a tehetséget, több pénzt szánni a kutatásokra, hogy itthon érjenek el eredményeket, ne vigyék külföldre a tudást.
- Mi a javaslata, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Látogatóban járt nálunk egy nyugdíjas klub, és szerették volna megnézni az óvárosi szerb templomot. Marinov Jovánhoz fordultunk, aki készségesen bemutatta az épületet, és beszélt a szerb hagyományokról, szokásokról. Komoly, értékes embernek tartom, örülnék, ha őt mutatná be a Hírtükör következő száma.
- Mondtam neki, hogy vigyázzon, mert tőlem nem szabadul meg – meséli -, én nem válok. Erre azt válaszolta, hogy ő is pontosan így gondolta, ezek után összeházasodtunk.
Az októberi esküvő után januárban lakást kaptak Inotán, a férje ugyanis az ottani erőműben dolgozott. Megszülettek a gyerekek, aztán nagyot fordult az életük.
- Egyszer azzal jött haza a férjem, hogy kapott egy lehetőséget egy másik városban. Csenterics Sándor kereste meg, mert Inotáról már ismerte, és hívta, hogy jöjjön Százhalombattára. Nagyon megörültem neki, mert nem szerettem Inotán élni. A lakásunkhoz közel volt a bánya, és ha dél felől fújt a szél, mindent elárasztott a záptojás-szag. Nemcsak kellemetlen volt, hanem valószínűleg egészségtelen is, mert ott, Inotán pirospozsgás gyereket egyet se láttam. Hiába játszottak kint egész nap a levegőn, sápadt volt az arcuk. Megbeszéltük a férjemmel, hogy megnézi Százhalombattát, és ha itt jobbak a körülmények, ideköltözünk.
- Ezek szerint jónak találták az itteni körülményeket?
- Százhalombatta még csak egy kis falu volt, kétezer körüli lakosságszámmal. Akkor kezdődött az építkezés, az első kockaházak egyikében kaptunk lakást. A férjem az erőműben dolgozott, én először az érdi tanácsnál kaptam munkát, de a következő évben, 1964-ben felvettek ide, Százhalombattára. A tanácsház az óvárosban volt, abban az épületben, ahol most az óvoda működik. Összesen tizen voltunk, a létszám fokozatosan nőtt, ahogyan a város növekedése megkívánta.
- Hogyan és gazdálkodott az akkori Százhalombatta?
- Nagyon kevés pénzből, amely a járási tanács finanszírozásából és a helyi adók bevételéből tevődött össze. Évente meg kellett igényelni a járási támogatást, és ha az előző évinél magasabb összeget kért a város, azt nagyon alaposan meg kellett indokolni. Más volt a gondolkodás is, mint most. Egyszer el kellett mennünk facsemetékért. A KÜKÜ teherautójával mentünk, először Szőregre, onnan Szegedre, mert rózsatöveket is hoztunk, utána Makóra, végül Törökszentmiklósra, mert a különféle facsemetéket különböző helyekről kellett összeszednünk. November volt, leszállt a köd, ránkesteledett. Törökszentmiklóson felajánlották, hogy aludjunk ott, majd másnap, világosban elindulunk. Pogáts bácsi volt a sofőr, aki kijelentette, hogy nem maradhatunk, mert neki reggel vinnie kell az óvodásoknak az ennivalót. Így aztán hazajöttünk, és reggel az óvodások megkapták az ennivalójukat. A legtöbb ember számára nagyon fontos volt, hogy teljesítse a kötelességét.
- Közben folyamatosan épült a lakótelep. Hogyan lehetett akkoriban lakáshoz jutni?
- A két nagyvállalat is adott lakást a saját dolgozóinak, emellett a tanács is rendelkezett lakásokkal. Nem voltak pályázatok, hanem aki lakást szeretett volna, beadta az igénylést és várt, hogy rá kerüljön a sor. Aki igényelt, néhány hónapon belül meg is kapta a lakást.
- Önök a lakótelepen éltek egy ideig, utána pedig építkeztek. Miért?
- Más az élet egy kertes házban. Amikor idekerültünk, a tanács az OTP-n keresztül értékesített építési telkeket Dunafüreden, mi is kaptunk egyet. A baj az volt, hogy két éven belül be kellett építeni, és akkor mi ezt nem tudtuk vállalni, ezért tovább kellett adnunk. Utána hónapokig jártuk Füredet, kerestük a nekünk megfelelő telket, és végül meg is találtuk. 1973-ben kezdtünk építkezni, nem volt könnyű, mert a férjem akkor már beteg volt, nem sokat tudott segíteni. A ház alapját hárman ástuk ki a gyerekekkel, egy hét alatt. Sokat dolgoztunk, de a következő évben beköltöztünk a saját házunkba.
- Vannak, akik nem akarnak nyugdíjba vonulni, ön viszont amint elérte a nyugdíjkorhatárt, elköszönt a tanácsi munkától. Miért?
- Ez 1983-ban történt. Akkor halt meg a férjem, nagyon megviselt a halála. Nyugdíjba mentem, de nem szakadtam el az emberektől, a közösségtől. Én voltam a dunafüredi pártlapszervezet vezetője, aztán 1987-ben megalakult a dunafüredi nyugdíjas klub, elvállaltam a vezetését és azóta is csinálom.
- Mint nyugdíjas klub vezető, hogyan látja? Elégedettek városunkban a nyugdíjasok?
- Nem elégedettek. Az árak emelkednek, drágák a gyógyszerek, ezen persze az önkormányzat nem tud segíteni. Jó lenne, ha javulna az ország helyzete, mert csak akkor lesz jobb a nyugdíjasoknak, ha a fiatalabbaknak is jobb lesz. A magyarok jó fejűek, jobban kellene támogatni a tehetséget, több pénzt szánni a kutatásokra, hogy itthon érjenek el eredményeket, ne vigyék külföldre a tudást.
- Mi a javaslata, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Látogatóban járt nálunk egy nyugdíjas klub, és szerették volna megnézni az óvárosi szerb templomot. Marinov Jovánhoz fordultunk, aki készségesen bemutatta az épületet, és beszélt a szerb hagyományokról, szokásokról. Komoly, értékes embernek tartom, örülnék, ha őt mutatná be a Hírtükör következő száma.
