- Mindketten Százhalombattán születtünk – meséli. – Kicsi falu volt ez akkor, az emberek szegények voltak, tavasztól őszig nagyon sokan dolgoztak a téglagyárban, nyáron pedig elmentek az aratásra Franciskára.

- Milyen lehetőségek álltak akkor a gyerekek előtt?
- Hatosztályos iskola volt a faluban. Az első és második évfolyamosok egy osztályba jártak, őket tanítónő oktatta, a felsőbb évfolyamosokat pedig, akik szintén egy osztályt alkottak, a tanító tanította. 1923-ban kezdtem iskolába járni, szerettem tanulni, tiszta kitűnő voltam végig, ezért ketten, Halász Pisti és én, kaptunk egy lehetőséget, hogy elmehetünk Fehérvárra tovább tanulni.

- Manci néni élt ezzel a lehetőséggel?
- A sors közbeszólt. Abban az évben halt meg az édesapám, volt még két kisebb testvérem, itthon volt rám szükség. Édesanyámnak dolgoznia kellett, a szüleim 1923-tól bérelték a révet, és azzal nagyon sok munka volt. Nagy volt a forgalom a két part között, és tizennyolc mázsa búzát kellett fizetni a Duna használatáért, emellett a kompot a bérlőnek kellett megcsináltatnia. Két motor hajtotta az átkelőt, egészen a háborúig működött, akkor minden tönkrement, abba kellett hagyni.

- Milyen volt a fiatalok élete az akkori kis faluban?
- Nagyon szép fiatalságunk volt. A tanító és a tanítónő összefogta a fiúkat és a lányokat. Volt leányegylet, ott megtanultunk szabni, hímezni, általában egyvalaki felolvasott, a többiek pedig kézimunkáztak. A fiúk a dalárdába jártak, meg leventeoktatásra. Színdarabokat is játszottunk, azokra készülni kellett, próbáltunk nagyon sokat. Jankovics Feri bácsi kezdeményezésére megalakult az egylet, megszereztünk a templom mellett egy kis nádtetős házat, először ott tartottuk az összejöveteleket, aztán, amikor a malmot lebontották, annak az anyagából építettük meg azt az épületet, ahol most a közösségi ház működik. Mindenki dolgozott az építkezésen, és a szükséges pénzt is mi adtuk össze.

- Amikor férjhez ment, hogyan kezdték a közös életüket?
- Először az édesapám házban laktunk. A férjem a téglagyárban dolgozott, aztán egy ismerős szerzett neki munkát az ólomgyárban. Nagyon nehéz munka volt, de sokkal jobban keresett, mint a téglagyárban. Aztán jött a háború, elvitték katonának, utána az oroszok vitték el, de onnan sikerült megszöknie és végre hazakerült. Volt egy öszvérünk, azzal kezdett fuvarozni a közellátásnak. Ráckevéről hordták a lisztet, Martonvásárról a petróleumot, mindent máshonnan kellett beszerezni, aztán itt a faluban történt meg az elosztás. Akkor még jegyrendszer volt. Utána elkezdtünk fuvarozni, megszereztük az engedélyt és szállítottunk mindenkinek. Nagy volt az igény erre, mert nem voltak teherautók. Emlékszem, egyszer a téglagyárnak hoztunk egy gépet. Elmentünk érte Kőbányára, de onnan Csillaghegyre küldtek bennünket, hogy ott a gép. Másnap mentünk tovább, ott várni kellett, mert még valamit szereltek a gépen, így aztán a harmadik napon értünk haza. Margit, a lányunk akkor tíz éves lehetett, egyedül maradt itthon, és közben megellett a tehén. Szegény nagyon megijedt, de szerencsére baj nélkül lezajlott minden.

- Mikor építették ezt a házat, amelyikben most laknak?
- A háború után a falu kapott hitellehetőséget, amelyből hatvan házat lehetett építeni. Felparcellázták a mostani újtelepet, itt kezdődhetett meg a munka. Csakhogy senki sem merte elkezdeni, mindenki attól félt, hogy visszajön a földesúr, és mindenkit elkerget a területről. Egyszer találkoztam a jegyzővel, kérdezte, hogy áll az építkezés, én meg mondtam neki, hogy félünk. Azt felelte, hogy nem kell félni, mert ezt a területet már a háború előtt kijelölték, errefelé kell fejlődnie a falunak. Ezt el is mondtam mindenkinek, de csak kevesen mertek belevágni, velünk együtt összesen tizenheten építkeztünk egyszerre. Típustervek alapján készültek a házak, a nagyobbak kilencvenkilenc négyzetméteresek voltak, a kisebbek másfél szobásak. Húsz év alatt kellett a kölcsönt visszafizetni. A többi hitelt Iváncsán használták fel, de ott sárházakat építettek, mert ott nem volt téglagyár, mint nálunk.

- Később megnőtt az építési kedv. Sok munkát adott ez a fuvarosoknak?
- Rengeteget. Füred nyolcvan százalékát mi “hordtuk össze”. Jöttek pestiek, hajóval jártak le, megvettek egy nagyobb területet, azt körbekerítették, és közösen építkeztek. Előfordult, hogy nem végeztek hét végén a munkával, hazamentek, mindent úgy hagytak, ahogy volt, és amikor egy hét múlva megjöttek, ugyanúgy megtalálták a szerszámokat és az anyagot, senki nem vitte el. Bennünk mindenki megbízott, ha nem voltak otthon, ideadták a kulcsot, hogy be tudjuk vinni például a cementet, mert azt nem lehetett kint letenni. Soha nem károsítottunk meg senkit, mindenből a legjobbat szereztük be, a tüzépesek néha ferdén néztek rám ezért, mert ha valaminek hibája volt, azt nem hoztuk el. A gyakorlat mindenre megtanított, ismertem minden építőanyagot, azt is tudtam, hogy egy-egy építkezéshez miből mennyi és mekkora kell, nyugodtan ránk lehetett bízni bármit.

- Régebben a tüzelőt sem volt könnyű szerezni. Hogyan és kiknek szállítottak?
- Sokáig helyben nem volt Tüzép. Este át kellett menni Érdre és beállni a sorba a szénért. A lovakat letakartuk ponyvával és vártunk, aztán, ha megkaptuk a szenet, akkor hazahoztuk és elosztottuk. Mindenkinek csak annyit, hogy a következő fuvarig kitartson, és jusson a többieknek is. Az idősek, a betegek, a szegények mindig elsőként kaptak, akkor is, ha nem tudtak azonnal fizetni.

- Manci néni végigélte, hogyan vált a kis faluból város. Elégedett a mai Százhalombattával?
- Igen, elégedett vagyok. Annak idején más volt, mindenki mindenkit ismert, most pedig előfordul, hogy az egymás mellett lakók nem is köszönnek egymásnak. Persze ez az embereken múlik, mert ha kimegyek az udvarra, mindig megáll valaki a kerítésnél beszélgetni egy kicsit, és ez nagyon jó érzés.

- Mi a javaslata, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Bóna Gyulánéra gondoltam. Régóta él Százhalombattán, a tanácsnál dolgozott, sok emberrel került kapcsolatba. Nehéz élete volt, de mindig helytállt, és a saját problémái mellett tudott másokkal is törődni. Szeretném, ha őt mutatná be a Hírtükör.