- Márk autizmusát négy éves korában diagnosztizálták. Amikor kijárta az óvodát, körülnéztem a környéken, milyen lehetőségek vannak. Kőbányán hét gyerekre jutott hét pedagógus, ami nagyon jó, de nem volt kapcsolat az autista és a többségi iskola között. Budafokon integráltan oldották meg a képzést, ott az egyéb – tárgyi és személyi – feltételeket találtam hiányosnak. Akkor kerestem fel itt, Százhalombattán Nagypatakiné Hajzer Annát az Arany János iskolában, ahol már működött az Eltérő Tantervű Tagozat. Addigra majd’ minden Magyarországon megjelent témába vágó könyvet elolvastam, felvettem a kapcsolatot az Autizmus Kutatócsoporttal. Az iskola számára én vásároltam az első speciális eszközöket, szakirányú tanfolyamot finanszíroztam. Felhívtam az önkormányzat figyelmét is, hogy számos autista él a környéken, akik közül egyre többen jönnek a battai iskolába. Ennek a kezdeményezésnek a folytatásaként alakult ki 2006-ra a regionális autista központ. Mondhatjuk, hogy az ötlet az enyém volt, az érdem azonban az azt messzemenően támogató önkormányzaté. Először ambivalens érzéseim voltak, amikor azt tapasztaltam, hogy az intézmény megnyitásával csökkent az integráció, de az arányok mostanra egyensúlyba kerültek. Korábban akadt szülő, aki nem merte bevallani, hogy a gyereke autista, mert attól tartott, hogy nem vennék fel a tagozatra. Ilyen probléma ma már nincs.

- A lánya, Eszter is az Aranyba járt. A többségi oktatást is megpróbálta némiképp megreformálni.
- A szülői munkaközösség tagjaként az ETT után a "többségi" oktatásra is szerettem volna hatást gyakorolni. Próbáltam a szülőket is motiválni, de nem vállalták a konfliktust. Az oktatás és az egészségügy, azaz a tanítás és a gyógyítás képviselőiben egy kicsit még mindig a törzsi sámánt látjuk, annak varázstudásával. De régen a tanárok hetven százaléka lelkes és elhivatott (sámán) volt, most viszont fordított az arány. Sok mindent megtettem, sok mindent szóvá tettem, szerettem volna, hogy az iskola és a szülők szerződéses partnerek legyenek, szerettem volna lerombolni a hierarchikus viszonyt, de szerintem ez sosem fog teljesen elmúlni. Mindenesetre nem mindig szerettek...

- Ezeket a harcokat mind egyedül vívja, hiszen egyedül neveli a gyerekeket.
- A feleségem Belorussziából származott, és néhány év után megromlott a kapcsolatunk. Ennek egyik oka az erős tradicionális feszültség, a másik Márk állapota volt. Mostanra a feleségemmel ugyan távolságtartó, de barátságos a kapcsolatunk. Annak idején hosszan pereskedtünk, míg végül a bíróság neki ítélte a lányunkat, nekem a fiamat, de Eszter azt mondta, inkább velem marad. A munkahelyemen ezért nem érv számomra egy anyától, hogy problémái vannak a gyerekével. Meg kell tudni oldani.

- Vezető beosztásban dolgozik a GDF Suez Holdingnál. Meséljen a munkájáról!
- Pedagógus családból származom, legszívesebben tanítanék, de abból nem lehet megélni. Szeretem a történelmet, irodalmat, matematikát, fizikát, mindent, ami haszontalannak tűnik pénzkeresés szempontjából. Rengeteg könyvem van, szeretek olvasni, ha lehet, eredeti nyelven. Örültem, amikor Mario Vargas Llosa kapta a Nobel-díjat, mert már régóta lelkesen osztogattam a köteteit a barátaim között, és úgy éreztem, a díj engem igazol. 1988-ban kezdtem az erőműben dolgozni, mint mérnök. Különböző pozíciókat jártam végig, üzemmérnöktől, üzemviteli vezetőig. Később gazdasági számításokat végeztem, üzleti folyamatokat ellenőriztem a termelési kontrolling keretében. Végül én lettem mindenféle kontrolling vezetője az azóta többszörösen átalakult cégnél. Ma már csak a matematikai képességeimet használom, csöveket nagyon régen láttam. Harmincévesekkel dolgozom, akik inkább a határidőt nézik, én meg még mindig szeretem körbejárni, modellezni a dolgokat. A maiak túl gyorsan váltanak. Értem én, de nem biztos, hogy szeretem.

- Eszter már egyetemista, önállóan gondoskodik magáról, de hogyan telnek a dolgos hétköznapok Márkkal?
- Régen segítséget kellett kérnem, megfizettem valakit, vagy a VCSGK szolgáltatását vettem igénybe. Most reggel elviszem Márkot az iskolába és utána egyedül jár haza. Az autista gyerekeknek van egy jó szokásuk: szeretik a rendet. Negyed nyolcra otthon kell lennem. Ha kések, telefonálok. Ha előbb érkezem, visszaküld. Én vagyok az erősebb, és mint erősebbnek nekem kell udvariasnak lennem: nekem kell engednem. Pénteken negyed ötre kell hazaérnem, mert megyünk vásárolni. Ezzel nem lehet viccelni. Mindig izgultam az emberek miatt, de amikor megtudják, miről van szó, elfogadják Márkot. Az eladók a boltban már ismerik, elteszik neki a kedvenc felvágottját. Külsőre nem is látszik, hogy beteg, ha beszélnek hozzá, bólogat, de az nem jelent feltétlenül megértést. Vannak autisták, akik kiemelkedően okosak. Márk nem ilyen. A verstanulásától például mindig viszolygok, mert ugyan szépen visszamondja, de nem érti. Viszont nagyon szeret úszni, ami szintén az iskola érdeme.

- Miről lehet Márkkal beszélgetni?
- Vannak favorizált témái. Például a Disney-filmek és –könyvek. Öt-hat éve jött rá, hogy az élet nem örök. Ez folyamatosan foglalkoztatja. Azt mondtam neki, hogy a nagymamája száz év múlva fog feltámadni. Ő azóta számolja visszafelé az éveket. A kedvence a Paprika-tévé, mivel a főzés procedurális dolog. Ha valaha fog valamit csinálni, szakács lesz. Az iskolában "Én-könyvet" írnak az élményeikről. A nyarakat az édesanyámnál tölti, olyankor mindig újra legépeli, és mindenkinek el kell olvasnia. Egy évig még talán maradhat az iskolában, de aztán meg kell beszélnünk, hogy mi lesz utána. Márk ebben nem tud együttműködni, hiszen éppen a kommunikációs és szociális készségei sérültek. Meg kell dolgoznunk mindenért, nem lehet a szerencsére bízni. Van egy idevágó kedvenc Apollinaire versem, a Hernyó. "Gazdagságot csak munka hozhat. Szegény költők, dologra hát! A hernyó robotolva gazdag pillangóvá lényegül át."

- Kit ajánl a következő beszélgetésre?
- Amikor megnősültem, egy hajógyári kollégám segítségével költöztünk Battára. Csak őt és a feleségét ismertük, és nagyon sokat köszönhetünk nekik. A barátom már elköltözött, és a feleségéről – Sipos Katiról – is régen hallottam, szeretném, ha megismernék!