Barabásné Gabi Ráckeresztúron született, és Ercsiben nőtt fel. Mivel akkoriban még nem létezett gyes, háromtól hat éves koráig nagyszülei nevelték. Derűs és határozott emberek voltak, sok bölcsességet tanult tőlük. Tizenöt évesen ifjúgárda rajparancsnokká választották a gimnáziumban. Tulajdonképpen ezzel kezdődött el életútja, amit a mai napig a másokkal való foglalkozás, törődés határoz meg. Már középiskolásként pedagógus pályára készült, tanárképzőbe jelentkezett, mégis óvónő lett belőle. Utólag azt mondja: nem véletlenül, mert az életben nincsenek véletlenek. Meghatározó élménye volt, amikor gyógypedagógusnak tanuló ismerőse elvitte egy fejlesztő otthonba, ahol értelmi sérült gyerekekkel foglalkozott. A találkozás első megrázó percei után megtalálta a hangot a gyerekekkel, és nagyszerűen elbeszélgetett velük.

Harmadik munkahelye volt az egykori erőműves ovi, ahová második gyermeke születése, majd hosszan tartó betegsége miatt nem mehetett vissza, de ma is úgy érzi, a kollektívához tartozik. Mutatja a nyakában lógó aranymedált, egyetlen szót gravíroztak rá: Óvoda. Sír. Gyakran sír, és gyakran mosolyog.
Első gyermeke, Judit születése után hamarosan ismét terhes lett. Ikreket vártak, de a szülés körül sok minden szerencsétlenül alakult. Az orvosok rosszul mérték fel a születendő gyermekek súlyát, akik közül az egyik megfulladt a szülőcsatornában, a másik oxigénhiánnyal született, és még a kórházban agyvérzést kapott, amit szintén későn vettek észre. Borzasztóan nehéz volt megélni a szülést és feldolgozni, hogy ikrek helyett egyetlen, halmozottan sérült gyermekünk született – mondja. A környezetükben sokan kérdezgették, mi történt, ki a felelős, de ő akkor is, most is úgy gondolja: attól nem lesz könnyebb a helyzetünk, hogy bűnbakot találunk.
Eszter nagyon komoly agykárosodást szenvedett, később pedig epilepsziás góc alakult ki nála, ami miatt erős gyógyszereket kellett szednie. Mindez behatárolta fejlesztésének, fejlődésének lehetőségeit. Három és fél hónapos korában teljesen lebénult. Az orvosok elmondták a szülőknek, hogy a kislány sohasem fog felülni vagy felállni, és várhatóan nem él tovább hat-hét éves koránál. Javasolták, hogy adják intézetbe, de ők úgy döntöttek, maguk gondoskodnak róla. Sohasem mondtak le a fejlesztéséről sem.

A kislány az első pillanatoktól kommunikált, visszajelzett, hat-nyolc éves korára gyakran előbb nevetett egy-egy viccen, mint a nővére. Amikor kiderült, hogy csípőficammal született, nem akarták megműteni, hiszen úgysem fog járni. Gabi azonban ragaszkodott a beavatkozáshoz, mert azt akarta, hogy minden esélyt megkapjon a gyereke. Keresték a fejlesztés alternatív lehetőségeit is, így jutottak el a Pethő Intézetbe, majd így ismerkedtek meg a Dévény-terápiával. Ez egy újabb sorsszerű találkozás volt. Gabi hamarosan belátta, nem tudják megoldani, hogy rendszeresen a fővárosba szállítsák a kislányt a kezelésekre. Mikor Dévény Anna meghirdette első kétéves mesterkurzusát az általa alapított módszer elsajátítására, a házaspár ismét sok áldozattal járó döntést hozott. Gabi beiratkozott a kurzusra, és hogy tudjon tanulni, férje és édesanyja vállalt nagyobb szerepet Eszter gondozásában. Így sem volt könnyű, hiszen Gabi óriási hátránnyal indult a többi hallgatóhoz képest, akik jórészt végzett gyógytornászok voltak meglévő anatómiai és latin ismeretekkel. Egy éve tanult, amikor ismerősei révén először kerete még néhány battai szülő, hogy segítsen a gyerekükön. Közben létrejött a Sérültekért Alapítvány, aminek bekapcsolódott a munkájába, majd a két civil szervezet szétválásakor a Szülők Fóruma Egyesülethez csatlakozott. Esztert mindig magával vitte, mivel a kislány nagyon igényelte a társaságot. Mára felhagyott eredeti hivatásával, és csak Dévény-terapeutaként dolgozik, önállóan. Úgy gondolja, így tud a legtöbbet segíteni.

Bár Eszter gondozása állandó készenlétet kívánt tőlük, természetes volt számukra. Jöttek azonban egyéb feladatok is. Ahogy idősödött a családjuk, Gabinak az ő ápolásukban is egyre több szerepet kellett vállalnia, igen aktívan vett részt a civil szervezet életében is, segített, akinek és amiben tudott. Volt négy-öt olyan év, amely túl sok terhet, megpróbáltatást hozott. Talán ő maga is többet vállalt a kelleténél. Nem gondolt bele, hogy csak az viselkedik felelősen másokkal szemben, aki önmagát is eléggé szereti, márpedig ő „mindig utolsó volt a sorban.” Minderre akkor döbbent rá, amikor kiderült, hogy rosszindulatú daganat van a mellében. A műtét után, az első kemoterápiás kezelés előtt végigsírt egy napot. „Aztán az ember valahogy, hajánál fogva kihúzza magát a bajból” – mondja. Hogyan? Talán a családi örökségnek, talán a férjének köszönhetően, aki most is azt mondta: „Akkor ezt is megküzdjük.” Eszterért, Juditért. Annyi minden van, amiért az embernek túl kell élnie dolgokat.

Az első kemoterápiás sorozat után halt meg Eszter. Tizenhat éves volt. „Talán a jóisten rendelte úgy – mondja Gabi -, hogy magam is beteg legyek, és ne tudjak kizárólag arra figyelni, mennyire fáj a lányom elvesztése.”
Még tartottak a kemoterápiás és a sugárkezelések, amikor újból dolgozni kezdett. Délelőttönként gyógyították, délutánonként gyógyított. „A gyerekek és a szülők szeretete elementáris erővel hatott rám” – meséli. Ők, és az a sok-sok ember segített át a saját betegségemen és Eszter halálán, akik felszínes ismerősként is megállítottak az utcán, hogy mondjanak néhány biztató szót. És persze a férjem meg Judit, akik csodálatos, nagyszerű emberek.”

Segítség nélkül nem megy. Sajnos, nagyon sokan nem veszik észre, mennyire egymásra vagyunk utalva, és ennek elfogadásában mekkora erő van. A fordítottja is igaz. „Ha nyitott vagy, és szeretettel fordulsz mások felé, a sokszorosát kapod vissza” – mondja.
Az életet persze nemcsak túlélni, élni kell. Még akkor is, ha olykor nagyon fáj. S hogy ennek mi a titka? Barabás Gabi szerint mindig a mai napot kell jól megélni, felelősséggel magunkért, egymásért.