Sokan nem is tudják a városban, merre van a Bem utca – nem így az a betörő, aki néhány évvel ezelőtt feszítővassal ment látogatóba Bálintékhoz és brutális rombolást vitt véghez a házban. A most vérszomjas puli akkor másik arcát mutatta, állítólag meg sem ugatta az idegent.
Bálint Ferencné Ausztriában született. Édesapja a háború végén angol fogságba esett, édesanyja pedig úgy döntött, hogy minden körülmények között a férje mellett van a helye. Fölkerekedett hát a négy gyerekével, és addig erősködött, míg megengedték, hogy együtt legyen a család. Amikor hazatértek Sarkadra, már öt gyerekük volt, időközben megszületett Gyöngyi.
- Soha nem akartam más lenni, csakis tanár – mondja. – Még iskolába sem jártam, de már sorba ültettem a babáimat és meséltem nekik, tanítottam őket. Az általános iskolát és a gimnáziumot Sarkadon végeztem el, utána pedig Debrecenbe mentem egyetemre, magyar-orosz szakra. Polgáron, az ottani gimnáziumban kezdtem tanítani.
- Mikor és hogyan került Százhalombattára?
- Megismerkedtem a férjemmel, aki akkor már Százhalombattán élt. Egy évi ismeretség után 1971-ben összeházasodtunk és hozzáköltöztem. Így elmondva egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem volt az. Szombaton befejeztem a tanítást a középiskolában, hétfőn pedig már összevont alsós napközis csoportom volt Százhalombattán. Nagyon nehéz volt, főleg, mert hozzám a középiskolás korosztály állt akkor is közel. Aztán megszületett a lányom, nem sokkal később a fiam, és amikor a gyesről visszamentem, már felső tagozatban tanítottam. Tíz évet töltöttem Százhalombattán, majd átmentem Érdre, a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba. A rendszerváltásig mindkét szakomat tanítottam, azóta pedig csak magyar irodalmat és nyelvtant.
- Mit tart a legfontosabbnak a munkájában?
- Szerencsés vagyok, mert a magyar irodalom lehetőséget biztosít arra, hogy közel kerüljek a gyerekek lelkéhez. Nagyon fontosnak tartom a szakmai munkát, lelkiismeretesen el is végzem, de a pedagógus számára mégsem az a leglényegesebb, hogy a tanítványai versenyeket nyerjenek, hanem hogy jó emberekké váljanak.
- A középiskolában már az oktatáson van a hangsúly. Nem kevés az idő a nevelésre?
- Hetente három magyar irodalom órát tartok egy-egy osztályban. Ez háromszor negyvenöt perc, ebbe kell minél többet belezsúfolni. Meg kell tanítani a gyerekeket írni és beszélni, megszerettetni velük az irodalmat. Amikor felolvasok egy-egy verset és érzem, hogy megáll az osztályban a levegő, az elmondhatatlanul jó érzés.
- A mai gyerekek keveset olvasnak. Tud ezen változtatni a pedagógus?
- Óvakodom az általánosításoktól, mert az soha nem vezet jóra. Vannak gyerekek, akik keveset olvasnak, de olyanok is vannak, akik sokat. Szeretem a fegyelmezett, jól tanuló gyerekeket, de az úgynevezett „nehéz” gyerekeket is, akiket nem könnyű megfogni, és óriási eredmény, amikor egy megfékezhetetlennek tartott fenegyerek olyan Dosztojevszkij-elemzést ír, hogy öröm olvasni. Nem értek egyet azzal, hogy a mai fiatalok „mások”. Mi is mások voltunk annak idején, és nekünk is meg kellett vívnunk a magunk harcait. Nem a fiatalokkal van baj, hanem a mostani világ értékrendje más, mint korábban.
- Százhalombattán él, Érden dolgozik. Százhalombattainak vagy érdinek érzi magát?
- Kezdettől fogva igyekeztem a híd szerepét betölteni. Odafigyelek a százhalombattai programokra, és sokszor nemcsak én veszek részt azokon, hanem elhozom a tanítványaimat is. Ha azt mondom a gyerekeknek, hogy menjenek színházba, menjenek múzeumba, vegyenek részt az ünnepségeken, nem fogják megtenni. Ha én is megyek, akkor szívesen jönnek velem.
- Önt láthattuk, hallhattuk az érdi Bukovinai Székely Népdalkörben is. Hogyan került oda?
- Egy továbbképzésen ismerkedtem meg Kóka Rozáliával. Beszélgettünk, és amikor megtudta, hogy még soha nem jártam Erdélyben, felajánlotta, hogy menjek velük a csíksomlyói búcsúba. Nagyon nehéz időszakom volt akkor, a férjemet gyászoltam, akit húszévi gyönyörű házasság után vesztettem el. Abban az érzékeny lelkiállapotomban szíven ütöttek a székely népdalok, különösen az, amelyik úgy kezdődik, hogy „árva az a madár, kinek párja nincsen”. Akkor tanultam meg, hogy sírva is lehet énekelni. Tizenhárom éve énekelek a népdalkörben, nagyon szeretem őket, és nagyra tartom a hagyományaikat, olyannyira, hogy az idén már az érettségi tételek közé is betettem a bukovinai székelyek kultúráját.
- Önt a tanítványai szeretik, évtizedek múlva is emlegetik. Kapott-e hivatalos elismerést, kitüntetést?
- Azt szoktam mondani, hogy nagyon sok kitüntetésem van. Itt van például ez a könyvjelző, amelyet egy érettségiző tanítványom, egy fiú készített préselt virágokból, vagy ez a gyertyatartó, amelyet egy másik tanítványomtól kaptam, ő készítette saját kezűleg, kimondottam nekem. Őrzöm és nagyra értékelem ezeket az elismeréseket. Hivatalos kitüntetést soha nem kaptam. Számomra mindig az volt a legfontosabb, hogy megtanítsam a gyerekeket az irodalom, a szó szeretetére, mások és önmaguk értékelésére. Minden gyerek egy kagyló, amely igazgyöngyöt rejt. Nem feszegetni kell, hanem segíteni, hogy magától megnyíljon. Az én tanítványaim is nyernek versenyeket, és természetesen azt is sikernek tartom. A legnagyobb siker azonban az, hogy azok, akik nem is humán pályára mentek, például fizikusok, orvosok, biológusok, agrármérnökök összejönnek néha és könyvekről, versekről, irodalomról beszélgetnek.
- Végezetül javaslatot várunk, kit mutasson be legközelebb a Premier plán?
- Bauer Istvánnéra gondoltam. Manci nénit sokan ismerik a városban, a férjével fuvarosok voltak, sok emberrel kerültek kapcsolatba. Érdemes közelebbről is megismerni a bölcsességét, a tisztességét; megtanulhatjuk tőle, hogyan kell élni.
- Soha nem akartam más lenni, csakis tanár – mondja. – Még iskolába sem jártam, de már sorba ültettem a babáimat és meséltem nekik, tanítottam őket. Az általános iskolát és a gimnáziumot Sarkadon végeztem el, utána pedig Debrecenbe mentem egyetemre, magyar-orosz szakra. Polgáron, az ottani gimnáziumban kezdtem tanítani.
- Mikor és hogyan került Százhalombattára?
- Megismerkedtem a férjemmel, aki akkor már Százhalombattán élt. Egy évi ismeretség után 1971-ben összeházasodtunk és hozzáköltöztem. Így elmondva egyszerűnek tűnik, de egyáltalán nem volt az. Szombaton befejeztem a tanítást a középiskolában, hétfőn pedig már összevont alsós napközis csoportom volt Százhalombattán. Nagyon nehéz volt, főleg, mert hozzám a középiskolás korosztály állt akkor is közel. Aztán megszületett a lányom, nem sokkal később a fiam, és amikor a gyesről visszamentem, már felső tagozatban tanítottam. Tíz évet töltöttem Százhalombattán, majd átmentem Érdre, a Vörösmarty Mihály Gimnáziumba. A rendszerváltásig mindkét szakomat tanítottam, azóta pedig csak magyar irodalmat és nyelvtant.
- Mit tart a legfontosabbnak a munkájában?
- Szerencsés vagyok, mert a magyar irodalom lehetőséget biztosít arra, hogy közel kerüljek a gyerekek lelkéhez. Nagyon fontosnak tartom a szakmai munkát, lelkiismeretesen el is végzem, de a pedagógus számára mégsem az a leglényegesebb, hogy a tanítványai versenyeket nyerjenek, hanem hogy jó emberekké váljanak.
- A középiskolában már az oktatáson van a hangsúly. Nem kevés az idő a nevelésre?
- Hetente három magyar irodalom órát tartok egy-egy osztályban. Ez háromszor negyvenöt perc, ebbe kell minél többet belezsúfolni. Meg kell tanítani a gyerekeket írni és beszélni, megszerettetni velük az irodalmat. Amikor felolvasok egy-egy verset és érzem, hogy megáll az osztályban a levegő, az elmondhatatlanul jó érzés.
- A mai gyerekek keveset olvasnak. Tud ezen változtatni a pedagógus?
- Óvakodom az általánosításoktól, mert az soha nem vezet jóra. Vannak gyerekek, akik keveset olvasnak, de olyanok is vannak, akik sokat. Szeretem a fegyelmezett, jól tanuló gyerekeket, de az úgynevezett „nehéz” gyerekeket is, akiket nem könnyű megfogni, és óriási eredmény, amikor egy megfékezhetetlennek tartott fenegyerek olyan Dosztojevszkij-elemzést ír, hogy öröm olvasni. Nem értek egyet azzal, hogy a mai fiatalok „mások”. Mi is mások voltunk annak idején, és nekünk is meg kellett vívnunk a magunk harcait. Nem a fiatalokkal van baj, hanem a mostani világ értékrendje más, mint korábban.
- Százhalombattán él, Érden dolgozik. Százhalombattainak vagy érdinek érzi magát?
- Kezdettől fogva igyekeztem a híd szerepét betölteni. Odafigyelek a százhalombattai programokra, és sokszor nemcsak én veszek részt azokon, hanem elhozom a tanítványaimat is. Ha azt mondom a gyerekeknek, hogy menjenek színházba, menjenek múzeumba, vegyenek részt az ünnepségeken, nem fogják megtenni. Ha én is megyek, akkor szívesen jönnek velem.
- Önt láthattuk, hallhattuk az érdi Bukovinai Székely Népdalkörben is. Hogyan került oda?
- Egy továbbképzésen ismerkedtem meg Kóka Rozáliával. Beszélgettünk, és amikor megtudta, hogy még soha nem jártam Erdélyben, felajánlotta, hogy menjek velük a csíksomlyói búcsúba. Nagyon nehéz időszakom volt akkor, a férjemet gyászoltam, akit húszévi gyönyörű házasság után vesztettem el. Abban az érzékeny lelkiállapotomban szíven ütöttek a székely népdalok, különösen az, amelyik úgy kezdődik, hogy „árva az a madár, kinek párja nincsen”. Akkor tanultam meg, hogy sírva is lehet énekelni. Tizenhárom éve énekelek a népdalkörben, nagyon szeretem őket, és nagyra tartom a hagyományaikat, olyannyira, hogy az idén már az érettségi tételek közé is betettem a bukovinai székelyek kultúráját.
- Önt a tanítványai szeretik, évtizedek múlva is emlegetik. Kapott-e hivatalos elismerést, kitüntetést?
- Azt szoktam mondani, hogy nagyon sok kitüntetésem van. Itt van például ez a könyvjelző, amelyet egy érettségiző tanítványom, egy fiú készített préselt virágokból, vagy ez a gyertyatartó, amelyet egy másik tanítványomtól kaptam, ő készítette saját kezűleg, kimondottam nekem. Őrzöm és nagyra értékelem ezeket az elismeréseket. Hivatalos kitüntetést soha nem kaptam. Számomra mindig az volt a legfontosabb, hogy megtanítsam a gyerekeket az irodalom, a szó szeretetére, mások és önmaguk értékelésére. Minden gyerek egy kagyló, amely igazgyöngyöt rejt. Nem feszegetni kell, hanem segíteni, hogy magától megnyíljon. Az én tanítványaim is nyernek versenyeket, és természetesen azt is sikernek tartom. A legnagyobb siker azonban az, hogy azok, akik nem is humán pályára mentek, például fizikusok, orvosok, biológusok, agrármérnökök összejönnek néha és könyvekről, versekről, irodalomról beszélgetnek.
- Végezetül javaslatot várunk, kit mutasson be legközelebb a Premier plán?
- Bauer Istvánnéra gondoltam. Manci nénit sokan ismerik a városban, a férjével fuvarosok voltak, sok emberrel kerültek kapcsolatba. Érdemes közelebbről is megismerni a bölcsességét, a tisztességét; megtanulhatjuk tőle, hogyan kell élni.
