1996 óta dolgozik a múzeumban. Kötődése ennél jóval korábbi, hiszen a nyolcvanas évek elején, egyetemistaként járt először Százhalombattán. Akkor csodálattal töltötte el, amit látott, mert nem hitte volna, hogy egy vidéki kis múzeumban meg lehet valósítani, amit Poroszlai Ildikó véghezvitt. A sors először másfelé sodorta: az MTA Régészeti Intézetében kezdett dolgozni.

- Az első feladatom egy nagy nemzetközi régészeti kutatás koordinálása volt – meséli. – Hat náció végezte közösen Gyomaendrőd és környéke mikroregionális régészeti kutatását. Ez azt jelentette, hogy 45 négyzetkilométeren vizsgáltuk a táj és az emberi történet változásait. Óriási munka volt, nagyon sokat tanultam, hálás vagyok a sorsomnak azért a lehetőségért. Akkor jöttem rá, hogy a régészet jövője megváltozott: más irányba kell haladni, mint korábban, ki kell választani egy területet és azt teljesen kikutatni.

- Mikor döntötte el, hogy régész lesz?
- Azt hiszem, harmadikos voltam, amikor a Láthatatlan ember című könyv nagyon erős hatást gyakorolt rám. Édesanyámtól kérdeztem, van-e olyan szakma, ahol ilyenekkel foglalkozhat az ember? Ő azt felelte, hogy igen, a régészeknek ez a munkájuk. Akkor döntöttem el, hogy régész leszek.

- Mindvégig kitartott e mellett?
- A történelmet nagyon szerettem, és a későbbiekben rájöttem, hogy engem leginkább az őskor érdekel. Az írás kialakulása előtti korszak a legnagyobb kihívás, mert ott házmaradványokból, temetkezési és anyagi kultúrából kell kikövetkeztetni mindent. A Régészeti Intézetben más korokba is belekóstoltam, megismertem a hazai és a külföldi kutatási módszereket, és ezek után a magyarországi bronzkorra specializálódtam.

- Poroszlai Ildikó is bronzkor-szakértő volt. Hogyan osztották meg egymás között a munkát?
- Ugyanannak a professzornak, Bóna Istvánnak a tanítványai voltunk, csak én egy későbbi generációhoz tartozom. Ildi elhatározta, hogy megvalósít egy nemzetközi projektet, és 1996-ban ez sikerült is: egy konferenciáról már úgy tért haza, hogy megegyezett a svédekkel, a következő évben pedig az amerikaiak is csatlakoztak. Megkezdődött a földvár közös feltárása, ezt én irányítottam. Különösen az első két év volt nehéz, mert jöttek a külföldek, hozták a sok új módszert, és mindet ki akarták próbálni, de sokról kiderült, hogy lehetetlen. Nekik az itteni ásatás teljesen új volt, nyugaton ugyanis nincsenek ilyen jellegű rétegzett telepek. Jövőre lesz hat éve, hogy megkezdődött ez a munka, és még csak a rétegek egyharmadát szedtük le, a munka java előttünk van. Különösen az angolok szeretnék folytatni, mert az ottani egyetemek számára ez kuriózum, ott tell, azaz domb-ásatás egyáltalán nincs. A szakma tudja, hogy ez nagyon nehéz és hosszadalmas munka, legalább tizenöt év, mire eredményt tudunk felmutatni, de a szponzorok ezzel nincsenek tisztában, ezért félő, hogy a nyugatiak nem kapnak több támogatást, és akkor abba kell hagyni a munkát.

- A múzeum rendkívül sokoldalú. Állandó és időszaki kiállítások, Régészeti Park, idegenforgalmi programok, helytörténeti feladatok. Milyen irányt jelöl mindezeknek az új vezető?
- Irányt semmiképp sem akarok váltani, de nyilván lesz valamiféle változás, ami a személyiségünk különbségéből adódik. A Régészeti Park építése, fejlesztése Ildi feladata volt, most át kell vennem. Egyedülálló, nemcsak Magyarországon, hanem Európában is újdonságnak számít, élenjár, úttörő, kísérletező, feltétlenül az intézményvezetőnek kell foglalkoznia vele. Hogyan fogok boldogulni? Részben azokkal a fogásokkal, amelyeket Ilditől lestem el. Nyitott ember vagyok, nem jelent számomra gondot a kommunikáció.

- Mi lesz az aranykoporsóval?
- Az aranykoporsót találják meg mások. Engem a bronzkor foglalkoztat, közelebbről a magyarországi, még közelebbről pedig a százhalombattai bronzkor. Ami itt van, csodálatos. Nagyszerű feladat, hogy újat, rendkívülit hozhatunk létre, és ha vannak is kudarcok, összességében ez a legszebb munka, amit el tudok képzelni.