Legutóbbi alkalommal láthattuk, hogy miként működnek a bankok, ha megtakarított pénzünket náluk fektetjük be. Némi pontosítás mindehhez: talán nem volt teljesen egyértelmű a szövegből, hogy a bank nem a mi befektetett pénzünkkel, hanem a betétgyűjtés-hitelnyújtás különbözetével, azaz a marzzsal jelenik meg a világ értékpapírpiacán – s nem is közvetlenül, hanem úgynevezett alapkezelőkön keresztül, amelyeken keresztül elérhetők a különféle értékpapír-csomagok.
Ám a két héttel ezelőtti cikk végére az is világossá vált, hogy – kiváltképp hosszabb távú megtakarítás, befektetés során – nincs érdekazonosság a bankok és ügyfeleik között. Félreértés ne essék: a bankbetét is jól alkalmazható pénzügyi eszköz, hiszen biztonságos és rugalmas hozzáférést (likviditást) biztosít, azonban a távolabbi (10-15 év múlva esedékes) céljaink megvalósítására nem éppen a legalkalmasabb eszköz. A magyar pénzügyi kultúrára jellemző, hogy az emberek legfeljebb csak néhány évre előre gondolkodnak: a banki lekötések is általában rövid lejáratúak, automatikusan újrakötődnek, ily módon pedig pihen a pénzünk, ahelyett, hogy dolgozna!
Nézzük hát meg, milyen lehetőségeink van arra, hogy miután mi megdolgoztunk a pénzünkért, az is megdolgozzon értünk! Ma már szerencsére Magyarországon is fellelhetők azok a pénzügyi megoldások, amelyek során a megtakarított pénz – egy összegben, vagy akár havonta, évente – a pénzintézeten keresztül (amely lehet például biztosító is) kikerülhet az értékpapírpiacra. Az egyik legfőbb különbség ilyenkor a bankbetéttel szemben, hogy a pénzintézet nem bizonyos százalékú kamatot fizet a befektetésre, hanem költségeket számol el, százalékban. Hogy miért jó ez? Maradva a múltkori példánál, tegyük fel, hogy ily módon fektetünk be száz forintot, a pénzintézet pedig – a céljainknak megfelelő értékpapírcsomagot, portfóliót összeállítva – öt százalékos költségen adott időtávon belül kétszeres hozamot realizál. Míg a bank továbbra is csak a meghirdetett, esetünkben ötszázalékos kamattal emelt összeget – 105 forintot – fizetné ki nekünk, addig a költség-elszámolásos módszer során az elért hozamból vonódik le a költség: tíz forint (a kétszáz öt százaléka), mi pedig megkapjuk a maradékot, a százkilencven forintot.
Mindebből jól kitűnik a pénzintézet és az ügyfél közti érdekazonosság is: a pénzintézet ugyanis éppúgy érdekeltté válik abban, hogy ügyfeleinek pénzéből minél többet hozzon ki, hiszen annál nagyobb összegre vonatkoztathatja a százalékos költséget. Mindezzel kapcsolatban érdemes még egy hárombetűs rövidítést megismernünk: TKM. A teljes költségmutató ugyanis százalékban fejezi ki, hogy mi az a minimális hozam, amit portfóliónknak teljesítenie kell ahhoz, hogy a költségek levonása után legalább a befektetett pénzünknél maradjunk.
Benke Hunor
független pénzügyi szakértő
.jpg)
