A kapu nyitva, a belépőt nem támadja meg a kutya. Kicsit nagyot hall, öreg már – tudjuk meg a házigazdától, dr. Tóth Béla családorvostól. A nappaliban foglalunk helyet. A falakon és a vitrinekben történelmi és egyházi jelképek, amelyek az itt élők gondolkodásáról, értékrendjéről árulkodnak. A feleség – dr. Pereczár Klára – szintén háziorvos, az este javarészét a konyhában tölti. Készül a vacsora, rácponty lesz, a halat ajándékba kapta a doktor az egyik betegétől, akit, akárcsak őt magát, szintén Tóth Bélának hívnak. A két fiú tanul, a nagylány nincs itthon hét közben, ő már középiskolás, kollégista.
Dr. Tóth Béla hétgyermekes családban nőtt fel, Budapesten. Édesapja a posta jogtanácsosa volt, fizetéséből nehezen tartotta el a nagy családot.
- Szalonna és zsíroskenyér mindig volt otthon – meséli. – Szerencsénk volt, mert a balástyai rokonok elláttak bennünket ezzel. 1947 és 1959 között születtünk meg, királyok és szentek nevét adták nekünk a szüleink: István, Imre, László, Erzsébet, Béla, Margit és András. Tisztességgel felneveltek bennünket, mindnyájan leérettségiztünk, utána pedig többen diplomát is szereztünk. Van közöttünk orvos, szemészorvos, jogász, az öcsém pedig mesterszakács.
- Mikor és hogyan került Százhalombattára?
- Az egyetemet 1979-ben végeztem el, utána mentőorvosként dolgoztam egy évig, a következő évben a katonai szolgálatot töltöttem, a leszerelés után kineveztek a Bajcsy Kórház ideggyógyászatára segédorvosnak, de ott csak három hónapot töltöttem. Akkor hirdettek meg egy orvosi állást Százhalombattán, megpályáztam, és 1981. december elsejétől megkezdtem az Óvárosban a rendelést.
- Milyen volt a kapcsolata a betegekkel?
- Fiatal voltam, és érdekelt a település, érdekeltek az emberek. Nemcsak ismeretségeket, hanem barátságokat is kötöttem, példaként említem az akkori szerb papot, akivel nagyon jó volt a kapcsolatom, sokat beszélgettünk, nagyra becsültem őt. Amikor meghalt, az öltöztetésében is részt vettem. A szolgálati lakásban laktam, az édesapámmal közösen műveltük a lakás mögötti kertet, amit 1989-ben, amikor megnősültem, meg szerettem volna vásárolni. Akkor hirdette meg a tanács, és nagy csalódás volt, hogy nem én kaptam meg, hanem valaki más, akinek ahhoz a területhez semmi köze nem volt. Ezek után megpályáztam egy másik telket, és sikerült megvennem, megkezdhettük az építkezést.
- Annak idején volt ezzel kapcsolatban valamilyen probléma…
- Igen, bár most is azt mondom, hogy nem volt ott semmiféle probléma, csak felfújták és szenzációt csináltak belőle. Mindössze az történt, hogy a temető fenntartójával megegyeztünk, hogy kitakarítjuk a területet, elszállítjuk onnan az útban lévő köveket. Ez meg is történt, amit összeszedtünk, a ház alapjába került. Két héttel később rádióriport készült erről, amely szerint a battai szerbek kegyeletsértőnek tartanak. Akkor megkértem őket, jöjjenek el hozzám, nézzék meg a köveket, és amelyikre igényt tartanak, nyugodtam vigyék el, de senki sem élt a lehetőséggel. Nekem nagyon rosszul esett.
- A telekvásárlás után ez is egy csalódás volt az ön számára. Mennyi idő alatt tudta túltenni magát ezen?
- Ma már nem is gondolok rá, túljutottam rajta. Annak tudom be, hogy akkor, a rendszerváltás utáni időszakban szükség volt a szenzációkra.
- Időközben más körzetet vállalt, elhagyta az Óvárost. A történteknek volt ebben szerepük?
- A feleségemnek adtam át a körzetet. Kicsik voltak a gyerekek, számára előnyösebb volt, hogy itt, helyben dolgozhat, a praxis is kicsi, ezért döntöttünk így. Nálunk nem jelent gondot az, hogy hazahozzuk a munkát. Megbeszéljük az eseteket, ezért az nagyon jó, hogy a legtöbb betegét ismerem, nyolc évig kezeltem, ezért azt hiszem, hasznos tanácsokat tudok adni.
- Orvos házaspár esetében adódik a kérdés: akarják-e, hogy a gyerekek is ezt a hivatást válasszák?
- Úgy neveljük őket, hogy a nyelv és a hit legyen fontos számukra, mert az az ember, aki elhagyja a nyelvét és a hitét, nem önazonos többé. Ez a lényeg. Fontos, hogy tartsák be a tízparancsolatot, fontos a zene, színházba is sokat járunk, de azt nem mondjuk nekik, hogy legyenek orvosok. Úgy látom, a lányunk érdeklődik a gyógyítás iránt, de már felhívtuk a figyelmét arra, hogy ez az egyik legnehezebb szakma. Itt nem szabad tévedni, hiszen életekről van szó.
- Sok orvos számára fontos, hogy szakosodjon. Ön nem készül ezt tenni?
- Nem, mert szerintem itt a legszélesebb körű az orvosi tudomány. Nekünk mindenhez értenünk kell, nem olyan mélységben, mint a szakorvosoknak, de azt hiszem, ezzel a munkával tudok leginkább mások hasznára lenni.
- Boldog embernek tartja magát?
- Aki családot nevel, házat épít, át tudja adni a hagyományait, szabadon gyakorolhatja a vallását, az boldog. Persze ennyire nem egyszerű, mert semmi sem magától értetődő, mindent naponta ki kell munkálni, mindenért újra és újra meg kell harcolni. Aki azt hiszi, hogy amit egyszer megszerzett, az mindörökre az övé, és többé semmit sem tesz érte, elveszíti a boldogságot.
- Mi a javaslata, kivel beszélgessünk legközelebb? Kiről szóljon a Premier plán következő része?
- Sok nagyszerű embert ismerek, nehéz közülük választani, de talán Bubelényi László festőművészt javasolnám. Nemrég nagyon rossz egészségi állapotban volt, de sikerült kijönnie belőle. Jól érzi magát, sokat dolgozik, a példája követésre méltó, érdemes megismerni.
