Bodnár Tiborral, azaz TB Homelockkal, az LB27 gitárosával, a Camp motorjával az utolsó napon sikerült röpke időre összefutnom, hogy tiszteletemet és köszönetemet fejezzem ki az egész rendezvényért, és azért, hogy Százhalombattáról olyan sokan ott lehettünk a kölcsönös jó viszonynak és támogatásnak köszönhetően. Mielőtt tovasuhant volna, még megkérdezte, hogy milyen az idei Camp? Nem tudtam hirtelen összefoglalni. Kellett, hogy elteljen ez a néhány nap.

A ReggaeCamp olyan, mintha a lakásom nem x négyzetméter lenne, hanem xxx és főleg nappaliból állna, aminek nincs teteje, besüt a Nap, és sok a rokon meg a vendég. Itt bárki bárhova leülhet, leheveredhet, lepakolhatja a cuccait, labdázhat, frizbeezhet, rágyújthat, csocsózhat, medencézhet, szerelmeskedhet, vagy csak úgy rohangálhat össze-vissza, ha éppen arra vágyik. Aki igazi jamaicai akar lenni, annak muszáj kikapcsolnia a városi tempót. Csak hát mire belejövünk, el is telik az öt nap... Ebben a nappaliban a chill és a sound system sátor a rádió, ami éjjel-nappal szól. A színpad helyettesíti a tévét, az élő koncertek pedig a halott műsorokat.

Hálátlan dolognak tűnik délután hatkor kiállni a színpadra, amikor a közönség nagy része még az árnyékban hever. De tudniuk kell a zenészeknek, hogy ott a fák alatt jártak a lábak, ringtak a csípők, ritmusra dobálták a labdát, pörgették az ördögbotot. Ugyanez az üzenet minden MC-nek és DJ-nek, akik folyamatosan adagolták a muzsikát, nem egyszer üres placc előtt. Bob Marley azt mondta, aki reggae-zenét hall és nem mozog, az bizony halott. De Monorierdőn mindenki élt, vidult és élvezkedett a mindenfelől áradó dallamokban.

Megjegyzem, az idei masszív kissé darabosabb volt, mint a tavalyi. A Camp-en legalább annyiféle figura gyűlik össze, mint egy nagyfesztiválon, csak itt a változatosság mindössze néhányszáz ember között oszlik meg. Mindenki egyedi figura volt a maga nemében. Voltak természetesen mindenféle raszta hajak: három centi vastag, földig érő tincstől, a hozzácsalt műhajon át, a szivárvány minden színében pompázó, gyöngyökkel és sörnyitófüllel dekorált csini fürtökig. Előkerültek a mindenféle aktuális reggae-relikviák: bobmarley-s pólók, piros-sárga-zöld mindenfélék. Jöttek mentek a teletetováltak és tetoválatlanok, a kalaposok és a kendősök, gyerekesek és kutyások. Utóbbiakhoz szólt TB egyik verőfényes délután. Mivel a reggae-ből áradó szeretet a kutyák szívét is megérintette, kérte a tulajdonosokat, fogják vissza őket, mert nem kívánunk több kutyapornót végignézni...

Szóval, a béke és a szeretet, a napsütéses nyugalom az idén is jellemző volt, de hiányzott az egységes masszává oldódás. Persze most nem volt olyan jó idő, mint tavaly, így nem működött a medence összemosó ereje. Feltűnt, hogy kisebb-nagyobb társaságok önmagukkal tömörültek egységbe. Négy-öt, sőt akadt olyan, ahol hét sátor alkotta a kört, aminek közepén asztallal, ernyővel, egyes helyeken kismedencével, szőnyegekkel, babzsákokkal berendezett valóságos magán-nappalikat alakítottak ki. A Battai Masszív-nál (a PULP Magazin munkatársainak) konkrétan (és megmagyarázhatatlanul) egy íróasztal állt középen. Meglátogattam néhány ilyen csoportot, és az iránt érdeklődtem, mi alapján szerveződtek össze, mi a közös erő?

Ott volt mindjárt az Északi Masszív, akik igen jelentős csapatot képeznek a magyar reggae-közösségen belül. Négy éve, a battai csónakházban tűnt fel nekik először, hogy milyen sokan vannak. Tavaly körülbelül ötvenen jöttek össze. Talán TB mondta először, utánuk érdeklődve, hogy "hol van az Északi Masszív?", mivel ők többnyire Nógrád megyeiek. Tiszteletbeli tagként rendszeresen felbukkan köztük CéAnne, az igen tehetséges szegedi ifjú hölgy, aki közben a pécsi Zagastic zenekar énekesnője.

Egyik brigád nagyrészt iskolatársakból állt, mások baráti társaság a normál hétköznapokban is. Akadt olyan csoportosulás, ami ott és akkor alakult ki, mivel a véletlen (?) egymás mellé állította a sátraikat. A Camp egyik központi figurája, Bozo, akivel mindenféle reggae-megmozduláson össze lehet futni. Egy lazább csapat gyűlt spontán köré, nagy hanggal, széles jókedvvel. "Én speciel gyűlölöm a reggae-t" - mondja egy srác, akiről kiderül, csak a barátnője miatt van itt, akinek viszont ez az élete. Egy lelkes Pest megyei kör buzgón bizonygatja, hogy ők mindannyian egyéniségek, nem részei a rendszernek. Ahol egyébként szarrá dolgozták magukat, és itt legalább lazíthatnak. Az "ewok-törzs" tagjai közül ketten is régi motorosok: ez a tízedik Camp-jük. Vannak pajtásaik, akikkel mindössze évente egyszer találkoznak, erre az egy hétre. A reggae szeretete köti össze őket. A törzs főnöke szerint sokat változott az elmúlt évtized alatt a tábor. Felhígult a közönség, sokan nem a zene, a kultúra iránti tisztelet és szeretet miatt vannak itt, csak simán lógni akarnak, mulatni, berúgni, esetleg reggeltől estig füvet szívni.

Pedig ennél sokkal több lehetőség rejlett a Camp-en. Például a Menedékház, akiktől mindenféle guruló szerkezetet - görit, rollert, biciklit - lehetett kapni. Aztán a kölcsönbicajjal érdemes volt kitekerni néhány száz métert a pusztába, a kellemesen dimbes-dombos tájon kalandozva krosszozni. Sajnos az idén elmaradt a raszta-egyetem, de Menelik professzor szívesen állt az érdeklődők rendelkezésére, sátrában pedig könyvtár működött rasztafarianizmus és Etiópia témákban. A szokott játék-választékkal képviselte magát a pécsi Emberség Erejével Alapítvány, és kétszeresére nőtt sátorral, kibővült szolgáltatásokkal várta az érdeklődőket az ELTE Környezettudományi Klubja. Az idén náluk működött a fair trade kávézási és teázási lehetőség. Két csocsóasztallal, nagyon sok újsággal az idén először sátrat állított a Cannabisz Kultusz című alternatív életmód és kenderkultúra magazin. Úgyhogy, akit fárasztott a végtelen semmittevés, találhatott magának szórakozást, beszélgető- vagy játszótársat, csinálhatott programot. Egészen este 6-ig, amikor az egyébként egész nap duruzsoló muzsikát felváltották az élőkoncertek.

2010 úgy fog bevonulni a magyar reggae-történelembe, mint az év, amikor először három jamaicai MC is tiszteletét tette a Camp-en. Egyedül Everton Blender hozta magával a saját zenekarát, Perfect és Lutan Fyah "kölcsönzenészekkel", a Budapest Riddim Band-del és a High Grade Band-del lépett fel. Tisztelet és köszönet a nagyszerű MC-knek, de most elsősorban a magyar kísérőket szeretném kiemelni. Juli - a Budapest Riddim énekesnője - már nem először ejtett ámulatba erőteljes hangjával, lendületes színpadi jelenlétével és kedvességével. Most azt néztem ámulva, micsoda koncentrációt követel tőle, és milyen jól csinálja, hogy a kívülről kissé önfejűnek tűnő Perfect alá dolgozzon.

Lutan Fyah koncertje igazán fergeteges volt. Ott Regős Ábel, a High Grade Band gitárosa vívta ki csodálatomat, ahogy közvetített az MC és a zenekar között. Annak a koncertnek a zenészeken túl volt még egy alkalmi sztárja. Az énekes egy lányt húzott fel maga mellé, akivel őrült - és nem kevésbé erotikus - táncot lejtett. Később fültanúja voltam egy beszélgetésnek, amiből kiderült, hogy a lány évek óta nagy rajongója a jamaicai sztárnak, és valószínűleg élete legnagyszerűbb pillanatait élte át vele a színpadon.

Perfect-nek sajnos csak Budapest nevét sikerült megjegyeznie, és ezt többször, lelkesen be is kiabálta. Nem hallotta meg, ahogy a nézőtérről próbáltuk meggyőzni: nem Budapest, hanem Monorierdőőő! A jamaicai énekesek kommunikációjának nagy részét az tette ki, hogy bekiáltották "Haile Selassie", az utolsó etióp császár nevét, vagy azt, hogy "Jah Rastafari", ami kb. Isten (Jah) és Tafari herceg (Ras Tafari), ami szintén az etióp császárra utal. De a közönségnek ez tökéletesen elég volt, hogy lelkesen visszaordítson. A reggea-zene közönségét "masszív"-nak hívjuk. Nem tudom, miből ered, de látva, ahogy együtt mozdulnak, legalábbis sejthető. G.Ras, a Riddim Colony énekese minden alkalommal megtornáztatja a népeket. Csuda látványos, ahogy a színpad előtt többszáz ember egyszerre ereszkedik guggolásba, majd emelkedik fel, aztán le újra... Ez talán a legszélsőségesebb példája annak, amit magam csak "birkáztatásnak" hívok, de nagyon jellemző és fontos eleme mindenféle koncertnek. Ugyanide tartozik az is, amikor az MC megénekelteti a közönséget. "Én azt mondom: Mo! Ti mondjátok: Faya!" És működik. Mo! Faya! Az pedig magától értetődik, az énekesnek mondania sem kell semmit, csak felemeli a karját és elkezdi lóbálni jobbra-balra. A következő taktusnál az egész közönség lelkes, széles mozdulatokkal integet vissza. Ezek nagyon jó közösségépítő tréningek.

Itt kell megjegyeznem egy hiányosságot, amit viszont már évek óta nem értek. Sok zenész a Camp-en tölti az egész hetet, mégsincsenek közös jammelések. Legalábbis nyilvánosan. Mivel a magyar reggae-társadalom még mindig elég szűk, elég sok az átjárás a zenekarok között, akad jó pár ismert közös szám is, amiket érthetetlen módon épp itt nem játszanak el. Az idén pedig teljesen biztosra vettem, hogy a Camp lesz azon ritka alkalmak egyike, amikor egyben meg lehet hallgatni a Color Dem című riddim-album anyagát. A lemez 2009-ben látott napvilágot. Egy LB27 dalra tizennégy MC elkészítette saját feldolgozását. Ezen énekesek nagy része megfordult a Camp-en, de egyedül a tavalyi European Reggae Contest győztese, Junior Tshaka - miután egy vidám, önálló koncerttel már megörvendeztetett bennünket - lépett fel az LB27-tel a maga verziójával.

Nagyon jó bulikat adtak a magyar zenekarok is, de jellemző a camp-es koncertekre, hogy az emberek az egész napos semmittevéstől, a kánikulától, az alkohol- és fűfogyasztástól estére "agyban elfáradtak" és kissé enerváltakká váltak.

A "tudatos fogyasztás", miszerint mindenből csak annyit vegyünk magunkhoz, amennyi a szükségleteinket kielégíti, még nem erőssége a társadalomnak. Pedig többek között ez lenne a lényege az Emberség Erejével Alapítvány, az ELTE zöldjei és a Cannabisz Kultusz üzenetének is. Mégis azt kell mondanom, a Camp-re is jellemző volt a világban tapasztalható mértéktelen fogyasztás. Mindenből.

Szóval - bár nagyon szeretném - nem tudom azt mondani, hogy környezettudatos volt a Camp. Sajnos a RePohárnak sem sikerült igazán nagyszámú híveket szerezni. Ezt a megoldást nemrég találta ki néhány öko-tudatos aktivista, kimondottan fesztiválokra. A félliteres műanyag poharat 300 forintért lehet bérelni. Akár egy hétre is. Ha tetszik, alkoholos filccel vagy matricával egyedivé is tehetők. Amikor végül leadják, visszakapják a "betétdíjat". A lényeg, hogy ha mindig abból isszák a fesztiválozók az újabb és újabb söröket, fröccsöket, egyebeket, nem képződik az a hatalmas műanyagtenger, ami olyan szomorúvá teszi a koncertek után kiürült "táncparkettet". Hogy a camp-en nem sikerült osztatlan népszerűségre szert tennie, abban közrejátszhatott az is, hogy nem hoztak hozzá olyan elmés kis szerkezetet (gumiszalag), amivel az ember a derekára erősíthette volna a RePoharat. Így állandóan kézben kellett tartani, ami elég kényelmetlen.

Kell néhány szót ejtenem a helyszínről is. A monorierdeiek nemhogy örömmel befogadták ismét a tábort, de még némi átalakítást is végeztek a terepen. Feltöltötték a színpad előtti területet, így megszűnt annak "óvó tenyér" jellege, de igazából ez nem okozott semmiféle változást a mindennapokban. Megtisztították és szintén feltöltötték az egyik fás részt, így most ott is lehetett sátrat állítani. A fiúk megkapták mindkét épített mosdót, a lányok pedig konténereket, ahol igen kulturált körülményeket biztosítottak számunkra. Első nap első óráiban még volt kéztörlő, és a wc-papír is egész sokáig kitartott. Az étel-ital ellátást az idén is a BattaFit biztosította. Az árakat a személyzet kedvessége ellensúlyozta.

Beszélgetéseim során az is kiderült, hogy a többség nagyon szerette Százhalombattát - leginkább a strand miatt - és egyáltalán nem bánnák, ha visszatérne a Camp. Bár akadt olyan vélemény is, hogy Monorierdőn a természetközelség mindent üt.

Mindenesetre véget ért a 2010-es ReggaeCamp. Sokáig kellett várni, és nagyon hamar elszállt. Persze nem maradunk reggae nélkül, hisz egész évben dübörögnek a bulik országszerte. Szerveződnek a hívek, tesszük a dolgunkat, kiszolgáljuk Babilont és közben számoljuk a napokat...

ani

A fotókat Nagy Ádám készítette.

http://http://indafoto.hu/ikszadam/collections">http://indafoto.hu/ikszadam/collections