Százhalombatta az 1960-as évekig egy bezárkózott, fejletlen település volt. Az iparosításig közvilágítás sem működött a faluban. A kormányzati döntést, hogy hőerőmű és kőolaj-finomító épülhet a településen, a helyi körülmények indokolták: Budapest és a Duna közelsége, valamint az az időjárási sajátosság, hogy Batta térségében szüntelen a légmozgás.  

A dunaújvárosi 26. számú építőipari vállalatra bízták a kivitelezést. Az ipari létesítmények építésével párhuzamosan első lépésként barakképületeket, mentőállomást, étkezőt és élelmiszerboltot hoztak létre az ideözönlő több ezer munkásnak. Hamarosan állandó lakásokra is szükség volt, így épült föl első ütemben tíz kockaház.

Szekeres József szerint a várossá válás gyökerei a kormányzat azon döntéséhez nyúlnak, amely az erőmű és a finomító továbbfejlesztéséről határozott. Mindenek előtt rendezni kellett a település kül- és belterületi határait. A városépítésben a fontossági sorrend a következő volt: 1. lakásellátás, 2. középfokú egészségügyi ellátás, 3. kulturális ellátás, 4. sportlétesítmények létrehozása. Minden új közintézmény létesítése komoly erőfeszítésekbe került, a volt tanácselnök részletesen ismertette a szakközépiskola és a művelődési központ megvalósításának körülményeit. Hangsúlyozta, hogy mindezek példamutató összefogással jöttek létre.

Százhalombatta a várossá nyilvánítás idején, 1970-ben ellátottsága alapján egy nagyközség szintjén állt, csupán ipari szempontból felelt meg a várossá válás törvényi feltételeinek. A város mai fejlettsége alapján az egykori városvezető úgy látja: Százhalombatta rászolgált a negyven évvel ezelőtti bizalomra.