Erkel Ferenc körút - Újváros (Déli lakótelep)
Erkel Ferenc zeneszerző, zongoraművész, karnagy és zenepedagógus 1810. november 7-én született Gyulán. Első zongora- és zeneelméleti tanulmányait apja és nagyapja irányításával szülővárosában végezte, majd a pozsonyi bencés gimnáziumban tanult. Ezt követően Kolozsváron zenetanár, emellett zongoraművészként hangversenyezett és zongoradarabokat komponált. 1834-ben Pesten telepedett le, 1835-től a Várszínházban működő Nemzeti Játékszín karmestere. 1838-tól a Magyar (később: Nemzeti) Színház karmestere lett, ahol megteremtette a magyar operajátszás alapjait. Három évtizeden át első karmester, zeneigazgató, az operajátszás vezéregyénisége. 1844-ben megnyerte a Himnusz megzenésítésére kiírt pályázatot, azóta is ez Magyarország hivatalos himnusza. Ugyancsak 1844-ben mutatták be "Hunyadi László" című operáját, amely mind hangvételével, mind dramaturgiájával a nemzeti opera kiteljesítését jelentette. 1853-ben megalapította a Filharmóniai Társaság Zenekarát, amelyet 1874-ig vezető karnagyként irányított. Az 1850-es években komponálta legjelentősebb operáját, a "Bánk bán"-t, amelyet 1861-ben mutattak be. 1875-ben közreműködött a budapesti Zeneakadémia megalapításában, amelynek 1875-85-ben igazgatója és zenetanára volt. 1884-ben az Operaház főzeneigazgatója lett. Erkel Ferenc a magyar zenei romantikának Liszt Ferenc mellett a legjelentősebb képviselője. 1893. június 15-én Budapesten halt meg.
Etele köz - Óváros
Etele (Attila. Etil, Etzel) hun nagykirály 395 körül született. Apja Mundzsuk nagykirály volt, akit testvére, Attila nagybátyja, Ruga követett a trónon (422-434). Attila fiatal korában, 410 körül több évet töltött Honorius nyugatrómai császár udvarában Rómában, megismerte a római életformát, barátságot kötött Aëtiusszal, a későbbi nagy ellenfél hadvezérrel. Ruga 434-ben bekövetkezett halála után az unokaöccsei, Buda (Bleda) és Attila örökölték a trónt. A laza törzsszövetségből szigorúan megszervezett központi hatalmat hoztak létre, amely a Fekete-tengertől az Alpokig terjedt. A hun birodalom központja fokozatosan a Kárpát-medencébe helyeződött át. A 440-es években Attila több hadjáratot vezetett a Keletrómai Birodalom ellen, amely csak óriási hadisarc fizetésével tudta megvásárolni a békét. Attila célja az egyeduralom megszerzése volt. 445-ben a fivérét csapdába csalta és megölette, s egyedül ő lett a hun nagykirály (445-453). Az ókor legnagyobb birodalmát tartotta a kezében. 451-ben rátámadt a Nyugatrómai Birodalomra, egész Galliáig nyomult, de Aëtius a catalaunumi csatában megállította. Ez volt a népvándorlás korának legnagyobb csatája, túlzó becslések szerint egymillió ember csapott össze, s állítólag a halottak száma elérte a 150-200 ezer főt. A csata eldöntetlenül végződött, azt követően Attila visszatért a szállásterületére. 452-ben Itáliára támadt, de átütő eredményt ekkor sem ért el. 453-ban feleségül vette az Ildikó (Hildico, Kriemhild) nevű germán fejedelemlányt, s a nászéjszakán titokzatos körülmények között meghalt. A feltételezések szerint agyvérzés vagy orrvérzés következtében fulladás okozta a halálát, de egyesek feltételezik, hogy meggyilkolták. Attila alakja mély nyomokat hagyott, Nyugaton "Isten ostora" (Flagellum Dei) névvel illették, a magyar krónikák pedig a hun-magyar rokonság gondolatát írták meg, mondván, hogy a honfoglaló magyarok Attila örökét vették birtokba a Kárpát-medencében.
(További "E-É" és "F"-betűs elnevezések: Eperfa, Építész utcák, Építők parkja, Ernyei tanya, Erőmű, Est, Esthajnal, Evezős, Fácán, Fehérló, Fenyőfa, Fogoly, Franciskapuszta, Fuvaros, Fürj, Fűzfa utcák).
