Az emberi nagyságot nem centiméterrel mérik. Kitűnő példa erre dr. Bukovszky Mária gyermekorvos, akit apró termete ellenére hivatásszeretete, szakmai tudása és embersége a legnagyobbak közé emelt. Ma már nyugdíjas, de – annak ellenére, hogy nem akart tovább praktizálni – most is naponta rendel. Mint mondja, nem ő akarta így, de mint annyiszor, ezúttal is a váratlan események alakították sorsát.
- 2002. szeptember elsejétől vagyok nyugdíjas – meséli. – A körzetemet Máté doktornő vette át, de alig kezdtem meg a pihenést, az önkormányzati választáson Benedek doktort polgármesterré választották, és találnia kellett valakit maga helyett. Elvállaltam, és november 15-től egy másik körzetben kezdtem rendelni.
- Valóban úgy tervezte, hogy nyugdíjasként felhagy a gyógyítással?
- Akkor komolyan gondoltam. Nagyon fáradtnak éreztem magam, ugyanis én komolyan vettem, hogy ez a hivatás megköveteli az állandó készenlétet. A szó szoros értelmében éjjel-nappal rendelkezésre álltam. Ez folyamatos stresszt jelent, és megviseli a szervezetet.
- Kanyarodjunk vissza, a kezdetekhez. Miért éppen az orvosi hivatást választotta?
- Hárman voltunk testvérek. Még egészen kicsik voltunk, amikor a nagyobbik húgom skarlátban, annak is a legsúlyosabb változatában megbetegedett. Nagyon rossz állapotban volt, de minden nap jött hozzánk a gyermekorvos, és végül sikerült meggyógyítania. Úgy éreztem, ez egy óriási dolog, hogy meg lehet menteni gyerekeket, és egészen biztos, hogy ennek az élménynek a hatására lettem orvos.
- Hogyan indult a pályája? Könnyen ment minden, vagy voltak zökkenők?
- Pestszenterzsébeten születtem, ott nőttem fel, ott jártam általános iskolába, majd reálgimnáziumba. Kitűnő tanuló voltam, ennek ellenére nem vettek fel az orvosi egyetemre. Talán azért, mert a szüleim értelmiségiek voltak. Több jelentkezés után negyedszerre sikerült. Azokban az években dolgoztam a csepeli vasműben rajztárosként, az István Kórházban élelmezési nyilvántartóként, végül pedig a Péterffy Sándor utcai nagy gyógyszertárban asszisztensként. A legutóbbit szerettem, nagyon sokat tanultam a gyógynövényekről, a tabletták, krémek és kúpok összeállításáról és készítéséről, és ennek a tudásnak később nagy hasznát vettem. A negyedik felvételimen kaptam egy ajánlatot, hogy azonnal felvesznek a fogorvosi karra. Kérdezték, mi a válaszom. Én visszakérdeztem: ha önök Kecskemétre szeretnének utazni, de csak Sopron felé indul vonat, arra is felszállnak? Ezek után felvettek az általános orvosi karra.
- Mikor döntötte el, hogy a gyermekgyógyászatra szakosodik?
- Nem kellett eldöntenem, ugyanis én mindig is gyermekorvos szerettem volna lenni. Elvégeztem az egyetemet, summa cum laude eredménnyel, és talán ennek volt köszönhető, hogy míg a kezdőket általában vidékre küldték, engem a Heim Pál Gyermekkórházba helyeztek gyakorlatra. Akkor még a legendás generáció dolgozott a kórházban, nagyon nagy tudással rendelkeztek és szívesen átadták azt a fiataloknak. Olyan ismereteket szereztem ott, amelyeket egyetlen egyetemen sem tanítanak, és máig nagyon hálás vagyok ezért.
- Hogyan került Százhalombattára?
- A gyakorlatom alatt születtek meg a gyerekeim. Hamarosan az édesapjuk elhagyta a családot, és magamra maradtam a két kicsivel. Abban az időben a kórházi orvosok fizetése rendkívül alacsony volt, nem tudtam volna eltartani a családomat, ezért először Ajkára mentem, az ottani rendelőintézetben voltam gyermekorvos, majd 1976-ban Százhalombattára költöztünk. Itt hamar sikerült beilleszkednem, megismertek a szülők, megszerettek a gyerekek, jól éreztem magam. Az is fontos volt számomra, hogy a gyerekeim is jól érezték itt magukat.
- Mi a munkájában a legszebb?
- A kisgyerekek háláját érezni nagyon jó. Ezt biztosan mindenki átéli, aki gyerekekkel foglalkozik, de nálunk ez fokozottabban jelentkezik, mert a mi közbelépésünknek köszönhetően megszűnik a fájdalma, a rossz közérzete. A gyógyulást látni annyira jó érzés, hogy még ennyi év után is minden alkalommal boldoggá tesz. Ha a gyermekorvos a körzetben jól dolgozik, megelőzheti a nagyobb bajokat, nem kerül kórházba a gyerek, ezért túlzás nélkül állíthatom, hogy itt kezdődik a prevenció.
- Ma már azoknak a gyermekeit gyógyítja, akik akkor voltak gyerekek, amikor ön idekerült. Milyennek látja az új generációt?
- A harminc évvel ezelőtti gyerekek közül sokan „kulcsos gyerekek” voltak, és sajnos, az ő leszármazottaik is azok. Hiányzott és ma is hiányzik a minta, az a tapasztalatátadás, hogyan kell gondozni, ápolni, nevelgetni egy kisgyereket, majd egy nagyobbat. Régen az anyák megkezdték otthon a gyógyítást, köhögéssel, náthával, kisebb lázzal nem vitték orvoshoz a gyerekeket, tudták, mikor mit kell alkalmazni. Ma a legkisebb problémával is orvoshoz fordulnak, segítséget kérnek, mintha át akarnák hárítani a felelősséget. Ez is fárasztó a munkánkban, mert sok esetben úgy érezzük, olyan munkát végzünk, ami nem is a mi dolgunk lenne.
- Nyugdíjba vonult, aztán kis idő múlva visszatért. Hogyan tervezi a jövőt?
- Teljesen nem szeretnék elszakadni a gyógyítástól, de ez a kötött orvosi munka már nagyon fárasztó. Azt hiszem, mindig kész leszek arra, hogy átmenetileg besegítsek, de a rendszerességet már nem szívesen vállalom. Szeretnék több időt szentelni a kedvteléseimnek, például a túrázásnak, amire most alig tudok időt szakítani. Szeretem a lakást csinosítani, szeretek a ház körül rendezgetni, rengeteg fényképem van, amiket jó lenne rendszerezni végre, és szeretnék megtanulni spanyolul. Többször jártunk Spanyolországban, nagyon tetszik, ezért a nyelvet is jó lenne beszélni, hogy jobban megérttessem magam. Nem tartok attól, hogy unatkozni fogok.
- Javaslatot várunk öntől, kit mutasson be legközelebb a Hírtükör?
- Van egy család a praxisomban, akik példás életet élnek. Viski József és felesége a közelmúltban ünnepelték a huszonötödik házassági évfordulójukat, négy gyermekük van, és szerintem érdemes megismerni az életfilozófiájukat, megismerkedni velük közelebbről.
- Valóban úgy tervezte, hogy nyugdíjasként felhagy a gyógyítással?
- Akkor komolyan gondoltam. Nagyon fáradtnak éreztem magam, ugyanis én komolyan vettem, hogy ez a hivatás megköveteli az állandó készenlétet. A szó szoros értelmében éjjel-nappal rendelkezésre álltam. Ez folyamatos stresszt jelent, és megviseli a szervezetet.
- Kanyarodjunk vissza, a kezdetekhez. Miért éppen az orvosi hivatást választotta?
- Hárman voltunk testvérek. Még egészen kicsik voltunk, amikor a nagyobbik húgom skarlátban, annak is a legsúlyosabb változatában megbetegedett. Nagyon rossz állapotban volt, de minden nap jött hozzánk a gyermekorvos, és végül sikerült meggyógyítania. Úgy éreztem, ez egy óriási dolog, hogy meg lehet menteni gyerekeket, és egészen biztos, hogy ennek az élménynek a hatására lettem orvos.
- Hogyan indult a pályája? Könnyen ment minden, vagy voltak zökkenők?
- Pestszenterzsébeten születtem, ott nőttem fel, ott jártam általános iskolába, majd reálgimnáziumba. Kitűnő tanuló voltam, ennek ellenére nem vettek fel az orvosi egyetemre. Talán azért, mert a szüleim értelmiségiek voltak. Több jelentkezés után negyedszerre sikerült. Azokban az években dolgoztam a csepeli vasműben rajztárosként, az István Kórházban élelmezési nyilvántartóként, végül pedig a Péterffy Sándor utcai nagy gyógyszertárban asszisztensként. A legutóbbit szerettem, nagyon sokat tanultam a gyógynövényekről, a tabletták, krémek és kúpok összeállításáról és készítéséről, és ennek a tudásnak később nagy hasznát vettem. A negyedik felvételimen kaptam egy ajánlatot, hogy azonnal felvesznek a fogorvosi karra. Kérdezték, mi a válaszom. Én visszakérdeztem: ha önök Kecskemétre szeretnének utazni, de csak Sopron felé indul vonat, arra is felszállnak? Ezek után felvettek az általános orvosi karra.
- Mikor döntötte el, hogy a gyermekgyógyászatra szakosodik?
- Nem kellett eldöntenem, ugyanis én mindig is gyermekorvos szerettem volna lenni. Elvégeztem az egyetemet, summa cum laude eredménnyel, és talán ennek volt köszönhető, hogy míg a kezdőket általában vidékre küldték, engem a Heim Pál Gyermekkórházba helyeztek gyakorlatra. Akkor még a legendás generáció dolgozott a kórházban, nagyon nagy tudással rendelkeztek és szívesen átadták azt a fiataloknak. Olyan ismereteket szereztem ott, amelyeket egyetlen egyetemen sem tanítanak, és máig nagyon hálás vagyok ezért.
- Hogyan került Százhalombattára?
- A gyakorlatom alatt születtek meg a gyerekeim. Hamarosan az édesapjuk elhagyta a családot, és magamra maradtam a két kicsivel. Abban az időben a kórházi orvosok fizetése rendkívül alacsony volt, nem tudtam volna eltartani a családomat, ezért először Ajkára mentem, az ottani rendelőintézetben voltam gyermekorvos, majd 1976-ban Százhalombattára költöztünk. Itt hamar sikerült beilleszkednem, megismertek a szülők, megszerettek a gyerekek, jól éreztem magam. Az is fontos volt számomra, hogy a gyerekeim is jól érezték itt magukat.
- Mi a munkájában a legszebb?
- A kisgyerekek háláját érezni nagyon jó. Ezt biztosan mindenki átéli, aki gyerekekkel foglalkozik, de nálunk ez fokozottabban jelentkezik, mert a mi közbelépésünknek köszönhetően megszűnik a fájdalma, a rossz közérzete. A gyógyulást látni annyira jó érzés, hogy még ennyi év után is minden alkalommal boldoggá tesz. Ha a gyermekorvos a körzetben jól dolgozik, megelőzheti a nagyobb bajokat, nem kerül kórházba a gyerek, ezért túlzás nélkül állíthatom, hogy itt kezdődik a prevenció.
- Ma már azoknak a gyermekeit gyógyítja, akik akkor voltak gyerekek, amikor ön idekerült. Milyennek látja az új generációt?
- A harminc évvel ezelőtti gyerekek közül sokan „kulcsos gyerekek” voltak, és sajnos, az ő leszármazottaik is azok. Hiányzott és ma is hiányzik a minta, az a tapasztalatátadás, hogyan kell gondozni, ápolni, nevelgetni egy kisgyereket, majd egy nagyobbat. Régen az anyák megkezdték otthon a gyógyítást, köhögéssel, náthával, kisebb lázzal nem vitték orvoshoz a gyerekeket, tudták, mikor mit kell alkalmazni. Ma a legkisebb problémával is orvoshoz fordulnak, segítséget kérnek, mintha át akarnák hárítani a felelősséget. Ez is fárasztó a munkánkban, mert sok esetben úgy érezzük, olyan munkát végzünk, ami nem is a mi dolgunk lenne.
- Nyugdíjba vonult, aztán kis idő múlva visszatért. Hogyan tervezi a jövőt?
- Teljesen nem szeretnék elszakadni a gyógyítástól, de ez a kötött orvosi munka már nagyon fárasztó. Azt hiszem, mindig kész leszek arra, hogy átmenetileg besegítsek, de a rendszerességet már nem szívesen vállalom. Szeretnék több időt szentelni a kedvteléseimnek, például a túrázásnak, amire most alig tudok időt szakítani. Szeretem a lakást csinosítani, szeretek a ház körül rendezgetni, rengeteg fényképem van, amiket jó lenne rendszerezni végre, és szeretnék megtanulni spanyolul. Többször jártunk Spanyolországban, nagyon tetszik, ezért a nyelvet is jó lenne beszélni, hogy jobban megérttessem magam. Nem tartok attól, hogy unatkozni fogok.
- Javaslatot várunk öntől, kit mutasson be legközelebb a Hírtükör?
- Van egy család a praxisomban, akik példás életet élnek. Viski József és felesége a közelmúltban ünnepelték a huszonötödik házassági évfordulójukat, négy gyermekük van, és szerintem érdemes megismerni az életfilozófiájukat, megismerkedni velük közelebbről.
