Igaz, többnyire nem első osztályon utazott, vagy ha igen, akkor is hatalmas tálcákkal szaladgált egy luxushajó fedélzetén. Az utasszállító óceánjárókról többségünknek kétféle kép villan be. Az egyik a mozifilmekből ismerős, gondtalan és fényűző világ, a másik a fordítottja: rémes sztorik betegre dolgoztatott, körmönfont szerződésekkel hajóhoz láncolt fiatalokról, akik legjobb esetben nagy nehézségek árán hazaszöknek valahogy.

Ha elolvassuk Pásztor Gyula „Hajóhanem” című könyvét, reálisabb képet kapunk a luxushajókról. Ő ugyanis hajóra szállt, méghozzá nem is egyszer. Kérdés, utána csinálnánk-e. Hónapról hónapra, kora reggeltől késő estig szolgálni egy oda-vissza járó óceánjáró fedélzetén, gyakorlatilag szabadidő nélkül, rendíthetetlenül mosolyogva akkor is, ha a hatalmaskodó főnök némi pihenés helyett napozást javasol az egészségesen lebarnult, vidám ábrázat érdekében, nem nevezhető kéjutazásnak.

- A könyvedből úgy tűnik, mindent el lehet érni és túl lehet élni, ha az emberben elég elhatározás van. De amikor az első hajóút szenvedéseiről olvastam, nem gondoltam volna, hogy még egyszer – sőt, többször – visszatérsz ezek helyszínére.
- Az elején még én sem gondoltam, hogy hosszabb távon ott ragadok, de közben rengeteg élménnyel lettem gazdagabb. Visszagondolva a sok kaland jóval túltett a megpróbáltatásokon. Egészen más úgy szembenézni a nehézségekkel, hogy az ember látja az alagút végét, és tudja, hogy ha képes végigmenni rajta, olyan dolgokat is megtehet, amikre egyébként évekig gyűjtögetne, vagy amikről csupán álmodozhatna. Ezért a legtöbben, akik végigdolgoznak egy héthónapos szerződést, úgy gondolják, vissza fognak térni még egy utolsóra. Átlagosan öt ilyen „utolsó szerződés” van az ember életében. Én négy év alatt összesen harminchárom hónapot töltöttem hajón, és tavaly nyáron jutottam arra a végső elhatározásra, hogy végleg itthon maradok, mert úgyis csak itt lehetek az, aki valójában vagyok.

- Itthon, Százhalombattán?
- Elég korán, középiskolás koromban elkerültem innen, és már akkor is úgy éreztem, hogy nem itt fogok végleg letelepedni. Ugyanakkor ide köt a családom és az a nagy szeretet, amivel a mai napig körülvesznek. Bár a könyvben tettem néhány ironikus megjegyzést a várossal kapcsolatban, számomra továbbra is azt a helyet jelenti, ahol várnak, ahová jó hazatérni.

-A könyvben még a térdficamodról is úgy írsz, hogy sírva nevet az olvasó. Mintha Rejtő Jenőn nevelkedtél volna.
- Nem rajta nevelkedtem, sokkal inkább a játszótéren és a kosárpályán. Egyébként roppant könnyed természetű ember vagyok, aki imád szórakozni és nagyokat nevetni, valamint akad bennem egy jó adag önirónia is. Mindez visszaköszönt a hajóról rendszeresen küldött élménybeszámoló körleveleimben, és ekkor derült ki, hogy az olvasók felettébb szórakoztatónak tartják az irományaimat. Még ismeretlenek is kértek, hogy írjak többet, mert a hónap fénypontja, amikor végre küldök egy újabb történetet. Végül az ilyen és hasonló biztatásokból született a könyv.

- Amiből az is kiderül, hogy nem riadsz vissza a kockázatos helyzetektől, és mint valami igazi kalandregényhős, akkor is végigmész a kiválasztott úton, ha az akadályokkal van tele. Talán ennek köszönheted, hogy a könyved sem a fiók mélyén végezte.
- Voltam néha kiélezett helyzetben, de azért sosem hagytam figyelmen kívül a veszélyeket. Amikor stoppal jártam Németországba a barátnőmhöz, több helyre elosztva rejtettem el a pénzem, és nagyon vigyáztam az útlevelemre. Aztán nem kalimpáltam a kezemmel, ha cápával találkoztam, és a világ végén sosem ittam csapvizet. Szóval vállalkoztam, de gondolkodtam is közben. Ismeretlenként pedig tényleg nehéz könyvet kiadatni, de ezt a kis álmomat sem adtam fel, és egészen addig kilincseltem – majdnem egy éven át – amíg végre egy kiadó látott benne fantáziát.

- A tengerjáró munkavállalók élménybeszámolói gyakran festik le sötét színekkel, mennyi rossz jöhet ki az emberekből a hónapokig tartó összezártság miatt. Neked vannak ilyen tapasztalataid?
- Tény, hogy három-négy hónap „hajókázás” után néha már ölni tudna az ember a kimerültségtől és a feszültségtől, miközben az a vendég, aki csak akkor száll fel, érthetően ugyanolyan kifogástalan mosolyt és kiszolgálást vár el, mint aki az első turnusban utazott. A nagy hajtásban nem egyszerű megtalálni a hangot a többi fáradt hajóssal sem, főleg, hogy a világ mintegy ötven országából érkeznek teljesen különböző vérmérséklettel és szokásokkal. Mindenki ingerültebb a szerződése második felében, ugyanakkor sok mindenben, így a különbségek tolerálásában is minta lehetne egy hajó ezerfős legénysége a szárazföldi társadalom számára. Az is érdekes volt, hogy míg itthon sokan szidják a szomszédos országokban élőket, ott a kelet-európaiak szinte testvérekként fogtak össze, hiszen néhány kilométer híján „egy cég vagyunk”.

- Könnyebb ennyi élettapasztalattal boldogulni itthon?
- Sosem hátrány, ha már jó sokat láttunk, és sok emberrel találkoztunk. A vendéglátásba teljesen belecsömörlöttem, nem szeretnék még egyszer kezembe fogni és kivinni egy tányért, közgazdászként viszont teljesen pályakezdőnek számítok. Egyszóval, ugyanonnan kezdem, mint bárki más rögtön az egyetem után, esetleg kicsit érettebb gondolkodással.

- Ha nem utazgatsz, mostanra talán már befutottál volna…
- Így viszont megvalósítottam egy csomó álmomat, önálló lettem, rengeteg gyönyörű helyet láttam, ráadásul mindezt a saját erőmből. Neki mertem vágni, megálltam a helyem, és közben még jól is éreztem magam.