A Sorstalanság egyik valós szereplőjéről született könyvét Iraelben, Németországban, sőt, a tervek szerint Franciaországban, Spanyolországban és az Egyesült Államokban is kiadják. Olyan hírességekkel készített interjúkat, mint Kertész Imre, Ennio Morricone, Ken Follett, Günter Grass, Michael Flatley, Pablo Picasso vagy Bob Marley özvegye. Legutóbb azzal hívta fel magára a sajtó figyelmét, hogy rongálásért feljelentette Czeizel Endrét, aki letépte a vele készült kötet reklámjait egy könyvheti rendezvényen. A könyvet közösen kezdték írni, közösen tervezték kiadását is, de a genetikus, fia kérésére - aki állítólag üzletet látott ebben - meggondolta magát. Végül két Czeizel életrajz látott napvilágot, és mellékesen csinos kis botrány alakult ki körülöttük.

- Egy huszonhat éves riporter és egy megtépázott hírnevű, de mégis élő legendának számító tudós. Nem kérdés, hogy kinek jön jól ez a háború.
- Nem tagadom, hogy az elejétől úgy gondoltam, jó reklám, ami a könyv körül zajlik. De nem tettem volna rendőrségi feljelentést, ha a Czeizel Balázs által kiadott kötet mögé médiatámogatóként álló Sanoma Kiadó munkatársa nem fenyeget meg azzal, hogy ügyvédeiket mozgósítva lemosnak a pályáról. A Vörösmarty tér két végén dedikáltunk. Szerintük szemtelenség volt a standjuk mellé kiragasztatni a kötetem plakátjait, dedikálásom időpontját. Szerintem viszont senkinek sincs joga megrongálni valamit, csak azért, mert nem tetszik neki. Szerencsére a jog ebben a kérdésben mellettem áll.

- Az azért szomorú, hogy az általad kiadott kötet érezhetően nem teljes. Gondolom, az is, hogy ilyen dicstelen véget ért egy termékeny barátság.
- Nem voltunk barátok, de Czeizel Endrét ma is mélyen tisztelem, mint tudóst, és örülök, ha sikerült a kötettel valamennyire hozzájárulnom eredményei népszerűsítéséhez. Rosszul érintett, hogy nem tudtuk befejezni a közös munkát, és az is, hogy nem voltam képes megértetni vele: árt a könyvnek, ha afféle "családi biznisz" részeként kerül piacra.

- Eddig úgy képzeltem, hogy egy tehetséges fiatal újságíró először is ír sok-sok kis hírt, aztán sok-sok remek riportot, aztán, ha már eleget bizonyított, odaengedik egy-két nagyágyú közelébe, és majd valahol a pálya zenitjén - mint Ujj Péter vagy Schaffer Erzsébet -, kiad esetleg néhány kötetet is. Veled ez egészen máshogy történt.
- Alapvetően nem bírom az újságírókat és az életmódjukat sem. Ettől függetlenül akad közöttük néhány barátom. Az állandó pörgés, hogy azzal is beszéljek, akit utálok, vagy hogy tülekedjek a svédasztal körül, távol áll tőlem. Tizennyolc évesen hagytam abba a labdarúgást - a Stadlerben fociztam a Károlyi-testvérekkel -, és valamit csinálnom kellett. Egy ideig sportújságíróként dolgoztam, futball témakörben, de hamar elegem lett a sok buta emberből, meg abból is, hogy a kevésbé buták elmondták: reménytelen a helyzet az összefonódások miatt, de ezt a véleményüket „hivatalosan” nem vállalták. Úgy döntöttem, olyanokkal beszélgetek, akik őszintén érdekelnek. A költők, a színészek világa inkább ilyen.

- Szerencsés, aki csak azt teszi, amihez kedve van…
- Amikor először bementem az Index szerkesztőségébe, és megkérdezetem, mire lenne szükség, azt mondták: írjak, amit akarok. Ha jó, úgyis megveszik. Én készítettem Teller Edével az utolsó három interjút, persze, akkor még nem tudtam, hogy azok lesznek. Az a tapasztalatom, hogy amit izgalmasnak érzek, azt a közönség is annak találja. Általában.

- Szóval, az őszinte érdeklődés a sikered titka.
- Persze, jó, ha az ember egy színésznő esetében nem arra kíváncsi, hogy melyik az a kozmetikum, amit mindig magával hord a táskájában. Vagy nem kérdezi meg Gálvölgyi Jánostól, hogy - ha már ilyen népszerű és tehetséges - miért nem játszik színházban is...- Láttam a sztoriból készült jelenetet, de sosem hittem volna, hogy valóban megesett. A legtöbb újságíró tudja, hogy a színészekkel - általában a művészekkel - nagyon óvatosan kell bánni, hiú és rendkívül érzékeny emberek.

- Számomra kellemes csalódás volt találkozni velük. Amikor látták, hogy nem kérdezek hülyeségeket, nem hajtottak el, sőt segítettek, támogattak. Ugyanezt tapasztaltam az írókkal kapcsolatban is.
Fontosak az értelmes kérdések, de az is, hogy az ember végigvigye az elképzelését. Sokszor az utolsó tíz százalék munka hiányzik ahhoz, hogy egy jó ötletből könyv szülessen. Ilyenkor sokan megrémülnek a nehézségektől. Általában én is, de amikor befejezem, átfordul a dolog. Ha a közreműködők látják, hogy valóban megjelenik a könyv - ami mégiscsak maradandóbb, mint egy újságcikk -, elkezdenek bízni bennem, és hálásak az odaadó figyelemért, munkáért.

- Érthető, de eddig el is kell jutni. Mondjuk felhívni Teller Edét, aki valószínűleg még sosem hallott rólam, és megkérni, hogy adjon egy interjút…
- Én mindig tudtam, hogy pontosan mire vagyok kíváncsi. Másrészt, ha az ember készített már beszélgetést Faludyval vagy Kányádival, nem valószínű, hogy a legközelebbi költő, akit megkeres, elutasítja a közeledését. Nem árt „felülről kezdeni”. Minden területen. Később persze még zuhanhat az ember, de akkor sem valószínű, hogy mélyebbre teszi ezt, mint ameddig mások felkapaszkodnak
Nagyon becsülöm, és példaképemnek tartom Hemingwayt. Ő is hasonlóan indult, saját magát találta ki, de - ellentétben velem - tudott írni. Én csak kérdezni tudok.

- Egyelőre?
- Talán lesz majd úgy, hogy válaszolok is. Most egy átmeneti megoldásra készülök: meg szeretném írni, milyennek láttam a riportalanyaimat az elmúlt évek során.

- Az "Isten - kommentár nélkül" című aforizmagyűjteményedről azt írták: bűvészkedés az egész. Mástól is hallottam hasonló kritikát: kiadtál hét könyvet, de ezekben te "csak" ötletadó, kérdező, szerkesztő voltál.

- Hogy egy „klasszikus” barátomat, Faludy Györgyöt idézzem: egy emberről minden kiderül abból, ahogyan kérdez. Benne vagyok a könyveimben, még akkor is, ha látszólag csak az előszót írtam én. A "Színészeink Versközelben" című kötethez négyezer verset osztályoztam a saját szempontjaim szerint, az említett gyűjteményhez húsz-huszonötezer aforizmát jegyzeteltem ki, félszáz könyvből olvastam hozzá. Van valamennyi igazsága azoknak, akik a könyveim eladhatóságára célozgatnak, de nem ez az elsődleges szempont. Ha valaki végigolvassa az "Isten kommentár nélkül"-t, nagyon sok közhellyel leszámolhat a vallással és a hittel kapcsolatban. Kiderül például, hogy nem állja meg a helyét az a közhely, hogy a nagy tudósok végül mindig eljutottak az Istenben való hithez, vagy hogy a "szentfazekak" unalmasak, és hogy Teréz anya csupa jóság volt. A kép sokkal árnyaltabb, sokszínűbb annál, mint ahogy arról általánosságban vélekedünk.

- Nemere Istvánnal és Veress Miklóssal az emberiség sorsát gondoltátok végig az Utószó helyett című könyvben. A végén azt írod, az ember önmagát elpusztító világának talán egyetlen esélye maradt a túlélésre, jelesül az, hogy a nők kezébe kerül az irányítás. Nekik ugyanis "érettebb a felelősségtudatuk, emocionálisan érzékenyebbek (magyarán: emberségesebb emberek)". Nem vitatkoznék, de ebben komolyan hiszel?
- Olyan gondolkodók, mint Einstein vagy G. B. Shaw már száz évvel korábban pedzegették a kérdést. Érdekes, hogy a legtöbb férfi nyilván okosabbnak tartja őket magánál, de a gyakorlatban mindig előbbre helyezi saját véleményét. Sokat beszélgettem erről olyan barátokkal, akiknek adok a véleményére, a nővéremmel is, aki biztonságpolitikus és a fenntartható fejlődés szószólója. Elgondolkodtam azon is, hogy személyesen ismerek egy csomó nagyon okos férfit, de ha megkérdeznék, kinek a kezébe adnám a világ sorsát, csak nők jutnának eszembe. Lehet, hogy lassabb lenne a fejlődés, de biztonságosabb lenne az életünk. Ezzel a gondolattal szembe lehet állítani azt, hogy napjainkban vezető pozícióba általában férfias nők kerülnek. De ha társadalmi norma lesz a nők bevonása a döntéshozásba, akkor már nem kell törtetniük, férfivá lenniük ehhez. Akkor a hagyományos női természettel is ott lehetnek a kormánynál, és az már egy egészen más világ lesz, mint a mai. Szebb és jobb.