–  Mi volt az első komoly hatás, ami fiatalemberként megragadta a fantáziáját?
– Érdekes módon, ez a zene volt. A Szigeten láttam olyan fazonokat, akik gitároztak, énekeltek és szájharmonika is volt a nyakukba szerelve. Sajnos, az énekhangom komoly gátja volt a sikeres próbálkozásnak. Aztán néhány hónappal később a húgom révén jutottam el a SZIKE-be, László Bandy rajziskolájába. Azonnal feltűnt, hogy sokat rajzolnak, jó zenék szólnak közben, és nyugodt emberek járnak oda. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy várom az újabb találkozásokat.

 – Képzőművészeti előképzettség nélkül vágott bele a festészetbe?
 – Igen. A hangulat ragadott meg, és úgy tűnik, ösztönös tehetségem van.  Amikor mások elemezni kezdték a képeimet, kíváncsi lettem Miro munkájára. Jó volt átélni, hogy valaki fél évszázaddal korábban ugyanúgy érezhetett, mint én most. Kezdetben geometrikus formákat rajzoltam.  Apró háromszögeket tussal. Tele rajzoltam az egész teret, hogy semmi se maradjon üresen.

–  Milyen hatást akart elérni?
– Nevetést és derűt szeretnék kiváltani azokból, akik a képeimmel találkoznak, ezért az alkotásaim szinte mindig színesek, vidámak, mozgalmasak, egyszóval élnek.

–  Mi volt az első sikere?
– Talán egy éve sem festettem, amikor részt vettem a város millecentenáriumi képzőművészeti pályázatán 1996-ban. A meghívott, független zsűri a felnőttek festészet és grafika  kategóriájában első helyezéssel értékelt. Azóta a siker része az alkotói munkámnak. Elismernek, mert látják, hogy képeim mögött van gondolatiság, szorgalom, alázat és őszinteség – ezeket gondolom a jó festészet alapjainak.

–  Mennyire biztosít megélhetést az őszinteség?
 – Leszerelésem után a Dunai Finomító Számítógépközpontjában helyezkedtem el, és hét éven át dolgoztam ott operátorként. 2003 és 2006 között rendszertelen munkahelyekkel ugyan, de nagyobb művészi szabadsággal éltem az életemet.

–  És a jelenlegi munkahelye?
 – Egy fővárosi pénzintézet számítógépközpontjában dolgozom két műszakban. Kompromisszumot kellett kötnöm. Ez a munka anyagilag és lelkileg is kiegyensúlyozottabbá tett, de mellette több időt kell pihenéssel töltenem. Egy kép megfestéséhez sok időre és elmélyülésre van szükségem.

–  Szeret Százhalombattán élni?
–  A lakótelep régi kockaházainak egyikében lakom, de szívesen költöznék Dunafüredre, kertes házba napfényes műteremmel, ahol az alkotás teljesen része lehetne az életemnek. Nagyon szeretek Százhalombattán élni. Szeretem a sokféleségét, az Óváros régi hangulatát, a lakótelep nyüzsgését, a sok gyereket a játszótereken, a misztikus füredi kerteket a sok zölddel. Szeretem az itt élő embereket, és ragaszkodom a barátaimhoz is. Tudom értékelni a szobrokat és egyéb műalkotásokat, amiket az elődeink hagytak ránk. Nem tudnék élni sem Budapesten, sem külföldön. Nem könnyű az ingázóknak, de reménykedő ember voltam világéletemben.

–  A közelmúltban alakult egy bizottság, amely a köztéri alkotásokért felel. Mi a véleménye erről?
–  Sok tehetséges, kreatív fiatalt ismerek. Jó lenne, ha időről időre megmutathatnák a műveiket a városlakóknak. Emellett úgy vélem, pályázatokon - amiként az ’96-ban működött – alapkövetelmény, hogy független szakértők döntsenek.

 – Mennyire használja munkájához a számítógépet, a modern elektronikát?
 – Éppen a napokban nézegettem digitális rajztáblákat. Foglalkoztat, de még nem adtam át magam teljesen a gondolatnak. Az alkotáslélektan szerint a már bejáratott idegi pályák nem könnyen állíthatók át. A zongorás zeneszerzők talán sohasem ülnek a komputer elé. Egy laptop és egy szkenner viszont valóban szükséges lenne. Vannak itt papírok, vázlatrajzok, archiválnom kellene őket, hogy végre együtt legyenek a dolgaim. A festésnek egyébként is van egy koreográfiája. Nem azt mondom, hogy táncolok közben, de valami olyasmi történik.

–  Milyen viszonyban van az elkészült művekkel?
 – Kezdetben nehezen tudtam megválni tőlük, aztán látva, hogy másnak is tetszettek, ez szép lassan átalakult. Beláttam, hogy a képek nem rabságra születtek. Igaz, az én gondolataimat, érzelmeimet továbbítják, de önálló életük lesz, és azt tőlem függetlenül élik.

–  Ki volt az első, aki fizetett az alkotásáért?
– Tiszalúcon voltunk László Bandy festőtáborában és egy ott készített tusrajzot vásárolt meg hazajövetelünk után Takács Péter a gyűjteményébe.

–  Mennyire szeretik a festők a kiállításokat?
 – Bár még nem volt esküvőm, de hasonló lehet! Meghívunk egy csomó embert és jól érezzük magunkat köztük. Akik nekünk fontosak, azok ilyenkor egymással is találkozhatnak.  Egyértelmű – nem csak a képekről szól!

- Kitől kapta a legjobb kritikát?
 – Két ember is van, akiket Mesternek szólítok, akik segítették az útkeresésemet: László Bandy és Borgó György Csaba. Az ő meglátásaikat, véleményüket mindig megkülönböztetett figyelemmel fogadom.

–  Milyen a kapcsolata a társművészetekkel?
–  Sokáig fotóztam. Volt egy komplett fekete-fehér laborom, amiben mindent én csináltam. Tetszett a dolog kézműves része, és a fotóval sikerült igazán az érzelmek visszaadása. A fotográfia digitalizálódása elvette a kedvemet. A rengeteg kép készítésének lehetősége engem inkább eltávolított. Odalett a pillanat varázsa!

 – A zenéről már szóltunk, mit hallgat festés közben?
 – Most nagyon sok jó magyar muzsika van. A jazz és a népzene, a jazz és a hip-hop, a jazz és a világzenék – Szalóki Ági, Harcsa Veronika, Palya Bea, de szívesen hallgatom a 80-as évek alternatív zenekarait, a Bizottságot az Európa Kiadót és a Kontroll Csoportot is. A környezetem persze sajátosan reagál: "neked csak ilyen szomorú zenéid vannak?". Egyébként most kezdtem el gyűjteni a cédéket. Úgy gondolom, mint fiatal művész, így is támogathatom a kortársaimat. 
Százhalombatta jövő tavasszal ünnepli fennállásának 40. évfordulóját.  A jubileumi felhívásra küldött pályázatban a harmincöt éves Varga László egyebek mellett a következőket írta: "A kép felső részén elektromos energiával hajtott autók halkan suhannának a halomsírok között őseink nyugalmát nem zavarva."

Varga László ajánlata: a következő számban ismerjék meg Barabás Juditot, aki a Honvéd Együttesben táncol.