- Már nyolcadikos koromban pizzaszakácsként dolgoztam a nyári szünidőben – meséli. Véletlenül kerültem oda, egyszer felkerestem egy barátomat, aki ott dolgozott, és éppen akkor mondott fel a váltótársa. Elvállaltam a munkát, és attól kezdve hétvégenként és az iskolai szünidőkben dolgoztam.

- A szülei elvárták, hogy pénzt keressen?
- Nem, de nem is ellenezték. Akkoriban éppen építkeztünk, nekik is könnyebbséget jelentett, hogy volt saját keresetem. Már akkor elhatároztam, hogy be szeretném járni a világot, és a fedezetet így teremtettem elő. Kipróbáltam a felszolgálói munkát, voltam üzletvezető a pizzériában, kilenc hónapig vezettem egy kávézót Budapesten, a Ráday utcában. Mire a szakképesítést is megszereztem, már mindent tudtam a vendéglátásról.

- Ha elölről kezdené, ismét ezt választaná?
- Mindenképpen szakmát választanék, és ezt tudom tanácsolni a többi fiatalnak is, mert úgy látom, a diplomások nehezen tudnak elhelyezkedni, akinek viszont jó szakmája van, annak biztosított a megélhetése. 

- Azt mondják, vendéglátósnak lenni nem hálás munka. 
- Van benne igazság, mert akadnak nehéz vendégek, akiknek semmi sem eléggé jó, de én azt vallom, hogy a vendéglátás azért van, hogy ha az ember leül az étterembe, akkor lássák vendégül, ne csak az étlapot tegyék elé, hanem törődjenek, beszélgessenek vele. Arra törekszem, hogy megfeleljek ennek az elvárásnak, persze nem mindig sikerül, mert ha sok a vendég, akkor nincs időm rá, hogy mindenkinek megadjam, amit kellene, és ez sokszor zavar. A vendéglátásban egyébként óriásiak a különbségek, és nem feltétlenül az exkluzív étterem a legjobb, mert a legelőkelőbb helyeken is történhetnek csúfságok. Néhány barátommal azt tervezzük, hogy megalakítunk egy vendéglátó csapatot, olyat, amelyik etalon lehet a szakmában. 

- Nem lehetett könnyű iskola mellett dolgozni. Hogyan sikerült összeegyeztetni a munkát és a tanulást?
- Nem okozott problémát. Persze, voltak túlkapásaim, előfordult, hogy éjszaka egy panzió recepcióján dolgoztam, onnan egyből mentem egy forgalmas étterembe kiszolgálni, és amikor ott végeztem, akkor ismét vissza a panzióba. Ezt nem szabad csinálni, nem is ajánlom senkinek, de számomra a munka tette lehetővé, hogy 24 éves koromra bejártam egész Európát, sőt, az idén Thaiföldre is eljutottam.

- Miért fontos, hogy világot lásson az ember?
- Így lehet élményeket, tapasztalatokat szerezni, emellett számomra azért van nagy jelentősége, mert megmászhatom a legkülönösebb sziklákat. Tizedik éve vagyok szerelmese ennek a sportnak, és minden lehetőséget megragadok, hogy eljussak a számomra vonzó helyekre.

- Hogyan került kapcsolatba ezzel a sportággal?
- Kisgyerekkorom óta sportolok, kétévesen már úszni tanítottak, utána kajakoztam a DESÉ-ben. Eléggé szép eredményeket értünk el K4-ben és K2-ben, de az a sport nagyon időigényes, abba kellett hagynom. Akkor építették Tőke Gyuláék a Kőrösi iskolában a mászófalat, amire testnevelés órán figyeltem fel. Megérdeklődtem, hogyan lehetne kipróbálni. A legelső alkalommal megfogott. A mászásban nemcsak a mozgás jó, hanem a szellemi része is, mert komoly gondolkodást, összpontosítást igényel. A műfal inkább csak edzésnek jó, az igazi a sziklamászás. Az idei évem különösen jól sikerült: jártam Erdélyben, Franciaországban, Olaszországban, Horvátországba, a Paklenica Nemzeti Parkba többször is eljutottam, emellett Thaiföldön fantasztikus sziklákat másztam meg. Egyelőre nem készülök sehova, mert kimerítettem a lehetőségeimet, de ha sikerül, jövőre szeretnék elutazni Venezuelába.

- Az életét teljes egészében a munka és a sziklamászás tölti be?
- A legfontosabb a sziklamászás, és nagyon fontos a munka. Emellett egy éve foglalkozom olajfestészettel, de egyelőre csak a saját absztrakcióimat festem meg. Autodidakta vagyok, gitározni is saját magam tanultam meg, egészen jól sikerült, persze néha hiányzik egy tanár. Meggyőződésem, hogy az embernek az életében választania kell egy sportágat, egy képzőművészeti ágat és egy hangszert, nekem ez sikerült. Október 21-étől két hétig látható az első festmény-kiállításom, amit egy szobrász barátommal közösen rendezünk az Ebatta pizzériában.

- Csak a sziklák vonzzák, a nagy hegyek nem?
- Azt szokták mondani, hogy ha a sziklamászó megöregszik, hegymászó lesz belőle. A két sport teljesen más: az egyik célja, hogy hidegben, oxigénhiánnyal és a természet erőivel küszködve jussanak fel minél magasabbra, a másiknál nem a magasság a legfontosabb, hanem a nehézség. Egyelőre nem érzek vonzalmat a hegymászás iránt.

- Milyen távolabbi céljai vannak? Hogyan szeretne élni húsz év múlva?
- Szeretném, ha lenne egy gyönyörű feleségem, gyönyörű gyerekeim, és házam egy sziklás tengerparton. Vannak olyan helyek, ahol a sziklák a tenger fölé hajolnak, azokon felmászni minden biztosítás nélkül, az lehet az igazi szabadság.

- A vendéglátással vannak tervei?
- Azt hiszem, szeretnék majd egy saját kis éttermet, valahol tengerparton, mediterrán vidéken, ahol a szabadban lehet sütni, a kertből tépni a rozmaringot és a bazsalikomot, a fáról szedni az olajbogyót, a paradicsomot pedig a kövön aszalni. 

- Javaslatot várunk Öntől, kit mutasson be legközelebb a Hírtükör?
- Örülök, hogy a fiatalokra is sor került a Premier Plánban. Hogy ne szakítsam meg ezt az etapot, nálamnál néhány évvel idősebb jó barátomat javaslom a következő számba. Ő Tar Gergő, a kézi ütős hangszerek szerelmese és mágusa. Sok híres jazz zenésszel játszik együtt, imádja a kubai szivarokat, a jó magyar borokat. Kulinária-őrült, mint én, képes egyhuzamban letekerni több száz kilométert a biciklijével, egy szó, mint száz: csodabogár.