- Hétéves korom óta élek Százhalombattán – meséli. Itt jártam iskolába, abban az időszakban, amikor új iskolák épültek, ezért állandóan átszervezték a tanulócsoportokat. Ennek köszönhetően a velem egykorúak közül szinte mindenki az osztálytársam volt, vagy alsó, vagy felső tagozatban. Nyolcadik után közgazdasági szakközépiskolában tanultam tovább, de ez nem az én választásom volt, hanem a szüleimé.

- Milyen pálya vonzotta?

- Ezen nem gondolkodtam akkoriban, de nagyon szerettem az irodalmat, a költészetet. Akkor éreztem igazán jól magam, ha behúzódtam egy nyugodt helyre és olvastam. Két testvérem inkább játszani szeretett, nekem viszont büntetés lett volna a futkározás.

- Érettségi után talán lett volna rá mód, hogy az irodalom felé forduljon. Nem tette?

- Nem tanultam tovább, viszont olyan munkát választottam, ahol a könyvek közelében lehettem. Két évig dolgoztam a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalatnál, utána azonban nagy fordulatra szántam el magam, a vendéglátásban helyezkedtem el. A Százhalom étteremben dolgoztam, ott ismerkedtem meg a férjemmel, amikor megvásárolták az üzletet. Összeházasodtunk, hamarosan jöttek a gyerekek. A fiam 12, a lányom 10 éves, születésük óta itthon vagyok. Szerencsés embernek érzem magam, mert van időm és energiám otthont teremteni, ahová jó hazatérni, ahol mindenki jól érzi magát. Sokkal többet foglalkozhatok a gyerekekkel, tudok segíteni nekik a tanulásban, ha szükséges, és sokat beszélgetünk. Évekig teljesen kitöltötték az életemet az otthoni feladatok, aztán éreztem, hogy kellene még valami, amivel foglalkozhatnék. Valamilyen karitatív munkára gondoltam, mert mindig a gyerekeket és az időseket éreztem a legközelebb magamhoz, a kiszolgáltatott embereken szerettem volna segíteni. Gyerekkori barátnőm javasolta, hogy kapcsolódjak be a Gólyahír Egyesület munkájába. Nem bántam meg, hogy ide kerültem, igaz, itt közvetlenül nem foglalkozom gyerekekkel, de mégis az ő sorsuk jobbítását segíthetem.

- Milyen feladatokat lát el az egyesületben?

- Nagyon sok a munka, nekem elsősorban a krízisszállón lakó kismamák ellátása a dolgom. Beszerzek számukra mindent, amire szükségük van: ételt, italt, gyümölcsöt, tisztálkodó szereket, édességet, ugyanis teljes ellátást kapnak. Ha orvosi vizsgálatra kell menniük, elkísérem őket, ha szomorúak, beszélgetek velük. Emellett nagyon sok az adminisztráció, az örökbe fogadni szándékozóktól be kell gyűjteni a papírokat, igazolást arról, hogy elvégezték a tanfolyamot, az alkalmassági határozatot, amelyet a lakóhelyük szerinti gyámhivatal ad, és ezeket rendben kell tartani, meg kell őrizni, hiszen nagyon fontos dokumentumok. A gyerekekkel kapcsolatos adatokat dokumentálni kell, ezt egyébként a minisztérium minden évben ellenőrzi. Emellett találkozókat is szervezünk, amiben szintén részt veszek.

- Mennyi elfoglaltságot jelent ez az önkéntes munka?

- Előfordul, hogy több napon keresztül minden nap mennem kell, néha jön a riasztás, hogy egy óra múlva érkezik a kismama az állomásra, és akkor ott kell lennem. Szerencsére össze tudom egyeztetni az otthoni tevékenységemmel, nem jelent számomra gondot.

- Vannak előítéletek az életet adókkal szemben, sokan felelőtlennek gondolják azt, aki így adja örökbe a gyerekét. Sok kismamával került kapcsolatba, hogyan látja ezt?

- Az a kismama, aki ezt a megoldást választja, éppen hogy nem felelőtlen. Akkor lenne az, ha állami gondozásba adná a gyereket, vagy betenné egy inkubátorba és többé nem gondolna rá, hogy mi lesz vele. Itt megismerheti az örökbefogadókat, sőt! Ha esetleg nem szimpatikusak egymásnak, választhat másokat. Egyik félnek sem lenne jó, ha képtelen lenne elfogadni a másik személyét. Nehéz belelátni a kismamák szívébe. Nagyon ritkán nyílnak meg, és amikor beszélgetünk, sokszor az az érzésem, hogy nem őszinték, nem is értem, hogy miért, mert ebben a helyzetben bármit elmondhatnának. Van közöttük olyan, akinek már több gyereke van, de nem ő neveli őket, olyan is, aki anyagi megfontolások miatt nem tudja vállalni a gyereket. Utóbbiak szenvedik meg leginkább ezt a helyzetet. Sok a nagyon fiatal lány. Úgy látom, ők lerendezik ezt magukban, és mire hozzánk kerülnek, már nincs bennük fájdalom. Átgondolták, hogy mindenki számára ez a legjobb, hiszen még tanulniuk kell, egzisztenciát teremteniük. Sokan bizonytalanok, tanácsot szeretnének kapni, de mi csak segítséget adunk, a döntés az övék.

- Az örökbefogadóknak eléggé sokat kell várniuk. Nem türelmetlenek?

- Egyáltalán nem. Amikor jelentkeznek, kapnak egy számot, és ezzel beállnak a sorba, tudják, hogy nincs protekció, nem kerülhetnek előbbre.

- Ezek szerint a véletlenen múlik, melyik pár melyik gyereket fogadja örökbe. Előfordul-e, hogy egy pár nem fogadja el a gyereket?

- Elvileg előfordulhat, de még nem történt ilyen, még sérült gyerek esetében sem, őt is boldogan vállalták az örökbefogadók. Igaz, a jelentkezéskor nyilatkoznak arról, hogy vannak-e fenntartásaik.

- A gyerekeket nyomon tudják követni, de arról van-e tudomásuk, hogyan alakul az életet adók sorsa?

- Nem tudunk utánuk nézni, de ők tarthatják az egyesülettel a kapcsolatot, ha akarják. Vannak olyanok, akik évente egy-két alkalommal érdeklődnek, képet kérnek a gyerekről, de a többség nem.

- Hogyan tervezi a jövőt? Folytatja a munkát a Gólyahírnél?

- Feltétlenül folytatom. Véletlenül kerültem éppen a Gólyahírhez, de úgy látom, jobb helyre nem is kerülhettem volna, nagyon szeretem ezt a munkát. Egyelőre sok a családi kötelezettségem, de később, ha felnőnek a gyerekek és több időm lesz, valószínűleg több munkát vállalok.

- Kit javasol, kiről írjon legközelebb a Hírtükör?

- Tőke Gyulára gondoltam. Ő a százhalombattai extrém sport és hegymászó egyesület vezetője. Amellett, hogy a sportág megszállottja, elkötelezett természetvédő is. Szeretném, ha őt mutatná be a Premier plán.