Előbb történész-régész, majd, már munka mellett népművelő diplomát szerzett. 1990-ben elvégezte az államigazgatási főiskolát, vallja, hogy a tanulást soha nem szabad befejezni. Első munkahelyén, a Dabasi Nagyközségi Tanácsnál művelődésügyi felügyelő volt, harminc éve Százhalombattán dolgozik.
1975 májusában az akkori városi tanács közművelődési, később tanulmányi felügyelője lett. Igazgatóhelyettesként részt vett az idén húsz éves Arany János iskola alapításában, óraadó tanárként érettségire készített fel több száz fiatalt, a közigazgatási szakvizsgarendszerben ma is oktat és vizsgáztat. A rendszerváltás óta irodavezető a Polgármesteri Hivatalban, jelenleg a hatósági Iroda munkáját irányítja. Százhalombattainak vallja magát, de ma is eleven, erős szálak kötik az azóta Dabas várossá egyesült szülőfaluhoz: Gyónhoz, az utóbbi években Gárdonyhoz is, második otthonához. Számos közigazgatási, történelmi, helytörténeti tárgyú tanulmánya, verse, tizenkettő önálló kötete jelent meg az utóbbi tíz évben.
- Azt hiszem, az élete több szempontból is a hűségről, a kitartásról, a megmaradásról szól. Mi volt az, ami elindította, meghatározta ezt a pályát?
- Nagyon sok minden. Igazi falusi, nádfedeles, búbos kemencés házban segített világra a bába, petróleumlámpa mellett tanultam meg írni és olvasni. Összetartó nagycsaládban nőttem fel, sok-sok unokatestvérrel. A legkisebbnek is megvolt a maga feladata. Azt hiszem, nagyon korán megértettem, hogy mit jelent a tisztességesen elvégzett munka becsülete és öröme. Ha apám kivitt kapálni, szívesen néztem vissza a rendbetett sorokra, és örömmel töltött el, ha vasárnap, mire a felnőttek templomba indultak, tisztára volt seperve, fel volt szórva a házunk előtt az út. Ez a mi kezünk munkáját dicsérte.
- Mostanában minek tud leginkább örülni?
- Millió dolognak, részfeladatok elvégzésének is. De hogy valami kiemelkedőt említsek, 2003-ban megjelent a Zoltán fiammal írt Haj, hős Rákóczi népe! című kötetem a szabadságharc háromszázadik évfordulójára. Várakoztam, hogy vajon állami szinten megünneplik-e ezt a jeles évfordulót, de csalódnom kellett. Kidolgoztam egy koncepciót egy szerintem méltó megemlékezésről, amit 2004 márciusában személyesen adhattam át az akkori miniszterelnöknek, aki városunkba látogatott. Javasoltam egyebek mellett az 1705-ös szécsényi országgyűlés háromszázadik évfordulójának állami szintű megünneplését. 2004 novemberében a jelenlegi miniszterelnöknek is megküldtem a koncepciót. Sokáig nem kaptam választ, de szívósan kitartottam, újból és újból érdeklődtem, mi lett a sorsa a javaslatomnak. Talán ennek is köszönhető, hogy idén áprilisban levél érkezett Bozóki András kulturális minisztertől: 2005 szeptemberében kihelyezett ünnepi országgyűlési ülést terveznek Szécsénybe.
- Nemcsak ebben tartott ki. A Polgármesteri Hivatalban Ön az egyetlen, aki a rendszerváltás óta irodavezető. Nagyon sok változást megélt, de a helyén maradt. Ez minek köszönhető?
- Mindig arra törekedtem, hogy egyre többet tudjak szakmailag. Nem köteleztek rá, de amikor közművelődési felügyelő lettem, elvégeztem a népművelő szakot, amikor művelődési osztályvezető-helyettes lettem, elvégeztem az államigazgatási főiskolát, amikor az irodámhoz került az anyakönyvvezetés, ezt a szakvizsgát is letettem, hogy segíteni tudjak a kollégáknak, ha hozzám fordulnak.
Nagyon fontos számomra, hogy ilyen hosszú időn keresztül megálltam a helyem ebben a városban. Rengeteg embert megismertem a munkám révén, nemcsak köztisztviselőként, hiszen tanítottam, idegenvezető voltam, városi vetélkedőket szerveztem, részt vettem a múzeum létrehozásában, és nem utolsó sorban írtam. Jó érzés, amikor megállítanak az utcán, és még mindig tanár úrnak szólítanak, de úgy gondolom, a helytörténeti, történelmi művek is hozzájárulhattak ahhoz, hogy most szeretet, megbecsülés vesz körül.
- Ön is úgy érzi, hogy a ’70-es ’80-as években volt Százhalombatta aranykora?
- Szép korszak volt, rengeteg eredménnyel. Új intézmények nyíltak, és szellemi értelemben is város született. A Madách Színházzal együttműködve országos munkásművelődési modellkísérletben vettünk részt, talán az elsők között hoztuk létre a közoktatás és közművelődés komplex együttműködési modelljét, pedagógiai nyári egyetemet szerveztünk, pedagógiai pályázatokat hirdettünk több éven át. A rendszerváltáskor aztán az intézmények igyekeztek szabadulni a gyámkodás alól, önállósulásra törekedtek, amivel szerintem nem éltek jól. Mindenki a maga várába húzódott, magának lobbizott. Megszűnt a városi szintű kohéziós erő, a szellemi központ, amely értő szakemberekből áll. Azt hiszem, ebben nem volt szerencséje Százhalombattának. De nem mondanám, hogy nem születtek új értékek, vagy hogy most ne lenne pezsgő szellemi élet a városban. Elég, ha a Summerfestre, a számos civil szervezetre, vagy a Battai Napokra gondolunk.
- Utóbbit tényleg szellemi értéknek tartja?
- Kiváló rendezvénynek tartom a maga nemében. Persze, időszerű lenne átgondolni, hogy akár egyhetesre bővíthetnénk, így a búcsús záró rendezvény előtt tarthatnánk hangversenyt, kulturális programokat, akár pedagógiai előadást. Jártam településeken, ahol így szokás.
- Önnek a magánéletében is sikerült megőriznie, továbbadnia, amit otthonról hozott. Manapság nem sokan dicsekedhetnek olyan hosszú házassággal, mint az Önöké. A gyerekei korán hallattak magukról a város közéletében, és úgy tudom, igen sikeres pályát futottak be. Ennek mi a titka?
- Valóban harmincegy éve vagyunk házasok. Mindketten olyan értékrendet hoztunk a családunkból, aminek az elején a munka, a tanulás áll. És ezt adtuk tovább a fiainknak, persze nem prédikálva, hanem a saját példánkon keresztül. Látták, hogy mindig tanulunk, látták, hogy ápoljuk a beteg nagyszülőket, azt hiszem, nagyon korán megértették, hogy az életben semmit sem adnak ingyen. Zoltán fiam közgazdász, nemzetközi könyvvizsgáló szakvizsgát tett, most egy három éves hazai könyvvizsgáló-képzésen vesz részt. Péter jogász, az Igazságügy Minisztérium tanulmányt rendelt tőle a Polgári Törvénykönyv tervezett módosításához.
Az életben nincsenek nagy titkok. Jóban-rosszban ki kell tartani egymás mellett, elfogadni bizonyos helyzeteket, akkor sem meghátrálni, ha valami nem úgy történik, ahogyan elképzeltük.
- Ki legyen a következő beszélgetőpartnerünk?
- Régóta dolgozom együtt a város közigazgatásában Molnár Mihály-néval. Nagyra becsülöm szakmai felkészültségét, munkabírását, elhivatottságát. Őt ajánlom.
- Azt hiszem, az élete több szempontból is a hűségről, a kitartásról, a megmaradásról szól. Mi volt az, ami elindította, meghatározta ezt a pályát?
- Nagyon sok minden. Igazi falusi, nádfedeles, búbos kemencés házban segített világra a bába, petróleumlámpa mellett tanultam meg írni és olvasni. Összetartó nagycsaládban nőttem fel, sok-sok unokatestvérrel. A legkisebbnek is megvolt a maga feladata. Azt hiszem, nagyon korán megértettem, hogy mit jelent a tisztességesen elvégzett munka becsülete és öröme. Ha apám kivitt kapálni, szívesen néztem vissza a rendbetett sorokra, és örömmel töltött el, ha vasárnap, mire a felnőttek templomba indultak, tisztára volt seperve, fel volt szórva a házunk előtt az út. Ez a mi kezünk munkáját dicsérte.
- Mostanában minek tud leginkább örülni?
- Millió dolognak, részfeladatok elvégzésének is. De hogy valami kiemelkedőt említsek, 2003-ban megjelent a Zoltán fiammal írt Haj, hős Rákóczi népe! című kötetem a szabadságharc háromszázadik évfordulójára. Várakoztam, hogy vajon állami szinten megünneplik-e ezt a jeles évfordulót, de csalódnom kellett. Kidolgoztam egy koncepciót egy szerintem méltó megemlékezésről, amit 2004 márciusában személyesen adhattam át az akkori miniszterelnöknek, aki városunkba látogatott. Javasoltam egyebek mellett az 1705-ös szécsényi országgyűlés háromszázadik évfordulójának állami szintű megünneplését. 2004 novemberében a jelenlegi miniszterelnöknek is megküldtem a koncepciót. Sokáig nem kaptam választ, de szívósan kitartottam, újból és újból érdeklődtem, mi lett a sorsa a javaslatomnak. Talán ennek is köszönhető, hogy idén áprilisban levél érkezett Bozóki András kulturális minisztertől: 2005 szeptemberében kihelyezett ünnepi országgyűlési ülést terveznek Szécsénybe.
- Nemcsak ebben tartott ki. A Polgármesteri Hivatalban Ön az egyetlen, aki a rendszerváltás óta irodavezető. Nagyon sok változást megélt, de a helyén maradt. Ez minek köszönhető?
- Mindig arra törekedtem, hogy egyre többet tudjak szakmailag. Nem köteleztek rá, de amikor közművelődési felügyelő lettem, elvégeztem a népművelő szakot, amikor művelődési osztályvezető-helyettes lettem, elvégeztem az államigazgatási főiskolát, amikor az irodámhoz került az anyakönyvvezetés, ezt a szakvizsgát is letettem, hogy segíteni tudjak a kollégáknak, ha hozzám fordulnak.
Nagyon fontos számomra, hogy ilyen hosszú időn keresztül megálltam a helyem ebben a városban. Rengeteg embert megismertem a munkám révén, nemcsak köztisztviselőként, hiszen tanítottam, idegenvezető voltam, városi vetélkedőket szerveztem, részt vettem a múzeum létrehozásában, és nem utolsó sorban írtam. Jó érzés, amikor megállítanak az utcán, és még mindig tanár úrnak szólítanak, de úgy gondolom, a helytörténeti, történelmi művek is hozzájárulhattak ahhoz, hogy most szeretet, megbecsülés vesz körül.
- Ön is úgy érzi, hogy a ’70-es ’80-as években volt Százhalombatta aranykora?
- Szép korszak volt, rengeteg eredménnyel. Új intézmények nyíltak, és szellemi értelemben is város született. A Madách Színházzal együttműködve országos munkásművelődési modellkísérletben vettünk részt, talán az elsők között hoztuk létre a közoktatás és közművelődés komplex együttműködési modelljét, pedagógiai nyári egyetemet szerveztünk, pedagógiai pályázatokat hirdettünk több éven át. A rendszerváltáskor aztán az intézmények igyekeztek szabadulni a gyámkodás alól, önállósulásra törekedtek, amivel szerintem nem éltek jól. Mindenki a maga várába húzódott, magának lobbizott. Megszűnt a városi szintű kohéziós erő, a szellemi központ, amely értő szakemberekből áll. Azt hiszem, ebben nem volt szerencséje Százhalombattának. De nem mondanám, hogy nem születtek új értékek, vagy hogy most ne lenne pezsgő szellemi élet a városban. Elég, ha a Summerfestre, a számos civil szervezetre, vagy a Battai Napokra gondolunk.
- Utóbbit tényleg szellemi értéknek tartja?
- Kiváló rendezvénynek tartom a maga nemében. Persze, időszerű lenne átgondolni, hogy akár egyhetesre bővíthetnénk, így a búcsús záró rendezvény előtt tarthatnánk hangversenyt, kulturális programokat, akár pedagógiai előadást. Jártam településeken, ahol így szokás.
- Önnek a magánéletében is sikerült megőriznie, továbbadnia, amit otthonról hozott. Manapság nem sokan dicsekedhetnek olyan hosszú házassággal, mint az Önöké. A gyerekei korán hallattak magukról a város közéletében, és úgy tudom, igen sikeres pályát futottak be. Ennek mi a titka?
- Valóban harmincegy éve vagyunk házasok. Mindketten olyan értékrendet hoztunk a családunkból, aminek az elején a munka, a tanulás áll. És ezt adtuk tovább a fiainknak, persze nem prédikálva, hanem a saját példánkon keresztül. Látták, hogy mindig tanulunk, látták, hogy ápoljuk a beteg nagyszülőket, azt hiszem, nagyon korán megértették, hogy az életben semmit sem adnak ingyen. Zoltán fiam közgazdász, nemzetközi könyvvizsgáló szakvizsgát tett, most egy három éves hazai könyvvizsgáló-képzésen vesz részt. Péter jogász, az Igazságügy Minisztérium tanulmányt rendelt tőle a Polgári Törvénykönyv tervezett módosításához.
Az életben nincsenek nagy titkok. Jóban-rosszban ki kell tartani egymás mellett, elfogadni bizonyos helyzeteket, akkor sem meghátrálni, ha valami nem úgy történik, ahogyan elképzeltük.
- Ki legyen a következő beszélgetőpartnerünk?
- Régóta dolgozom együtt a város közigazgatásában Molnár Mihály-néval. Nagyra becsülöm szakmai felkészültségét, munkabírását, elhivatottságát. Őt ajánlom.
