- Tordason születtem, később Martonvásárra költöztünk – meséli. Édesapám korán meghalt, nyolc éves koromtól egyedül nevelt az édesanyám engem és a bátyámat. Sajnos, már nincs közöttünk, de örökké hálás leszek neki, amiért özvegyen, nehéz körülmények között igyekezett mindent megadni nekünk. Bátyám villanyszerelő lett, én gyors- és gépíró iskolát végeztem.

- Hogyan került Százhalombattára?
- Először Budapesten vállaltam munkát, 1972-ben jöttem Százhalombattára dolgozni, a DKV-hoz, a jogügyi osztályra. Jó munkahely volt, sokat kellett dolgozni, de érdekes munkát végezhettem. Itt ismerkedtünk össze a férjemmel, összeházasodtunk, lakást kaptunk. Az idősebbik lányom születése után a gyesről már nem a DKV-hoz mentem vissza, hanem a városban, a Költségvetési Üzemnél helyezkedtem el, a lakóház-kezelésen, 1992-től nyugdíjazásomig pedig az erőműnél dolgoztam. Minden munkahelyemen emberekkel foglalkoztam, meghallgattam a problémáikat, intéztem az ügyeiket. Munka mellett, szabadidőmben több mint tíz évig egy kozmetikai cég tanácsadója is voltam, ezt azonban abba kellett hagynom, mert a férjem megbetegedett, és egyre több időt vett igénybe, hogy orvoshoz és kórházba járjunk.

- Említette, hogy már gyermekként más volt, mint a többiek. Később ez miben nyilvánult meg?
- Mindig érdekelt az ezotéria. Már a nyolcvanas években megtanultam meditálni, a kilencvenes években pedig csatlakoztam a könyvtárban akkor megalakult Fényadó Klubhoz. Jó volt az önkéntes csoportba járni, hasonlóan gondolkodtunk, igyekeztünk segíteni egymáson és másokon. A fényadás lényege, hogy a fényadó a saját pozitív energiáinak mozgósításával igyekszik javítani a másik ember állapotát. Sajnos, a klub időközben megszűnt.

- Hogyan került kapcsolatba a hospice mozgalommal?
- Már nyugdíjas voltam, amikor az interneten rátaláltam a hospice-honlapra. Nem mondom, hogy véletlenül, mert meggyőződésem szerint véletlenek nincsenek. Amikor elkezdtem olvasni, hogy miről szól ez a mozgalom, azonnal éreztem, hogy nekem való. Tevékeny ember vagyok, szükségem van a kihívásokra, mert úgy érzem, azok tartanak fitten, és az is nagyon fontos számomra, hogy másokkal törődjek. Alaposan áttanulmányoztam a honlapon írottakat, és kiderült, hogy rövidesen tanfolyamot indítanak, amelyen önkéntes segítőket képeznek. Nagyon szerettem volna részt venni, de azt hittem, le kell róla mondanom, mert nem engedhettem meg magamnak a rendszeres utazással járó kiadásokat. A Hospice Alapítványnál javasolták, hogy keressem meg a Gondoskodás Ápolási Szolgálatot azzal a kéréssel, hogy támogassák a tanulmányaimat és itt Százhalombattán lehessek hospice önkéntes. Nagyon boldog voltam, amikor igent mondtak, és elvégezhettem a tanfolyamot. Komoly képzést kaptunk, nemcsak elméleti, hanem gyakorlati oktatásban is részesítettek bennünket. A csoportban voltak idősebbek, fiatalabbak, férfiak és nők, tehát sem nemhez, sem pedig korhoz nem kötött ez a tevékenység.

- A család és az ismerősök hogyan fogadták a döntését?
- A családom először nem örült, attól tartottak, hogy túlságosan erős hatással lesz rám az emberek szenvedése, és féltettek ettől. Később, amikor látták, hogy külön tudom választani a családot és a hivatást, megnyugodtak. Az ismerősök hozzáállása érdekesebb volt. Egyikük például úgy vélekedett, hogy aki ingyen ilyet vállal, nem normális.

- Hogyan kerül kapcsolatba a betegekkel?
- A Gondoskodás Ápolási Szolgálat közvetít. Ők járnak ki a betegekhez a gondozási feladatokat ellátni, de beszélgetni, „lelket ápolni” nincs idejük, ahhoz rám van szükség. Megkérdezik a családot, mit szólnak hozzá, és ha igent mondanak, felkeresem őket és megállapodunk, milyen rendszerességgel, milyen időtartamban látogassam a beteget.

- Mit nyújt a rászorulóknak?
- Ápolási, gondozási feladatokat nem látok el, nekem az a dolgom, hogy beszélgessek velük és a családtagokkal. Előfordul, hogy kirekesztik a beteget a családból, nem azért, mert nem szeretik, hanem mert nem tudják kezelni a helyzetet, úgy gondolják, jobb neki, ha elkülönítik, mert úgy nem zavarják és tud pihenni, ezzel azonban magányossá teszik. Van, amikor a beteg elmeséli az élete történetét, beszél a családról, a gyerekekről, és ezekre a beszélgetésekre nagy szükség van, mert ezek teszik lehetővé, hogy kibéküljön a helyzetével, és ez nagyon fontos. Arra biztatom őket, hogy az életük szép eseményeit idézzék fel, amelyekre érdemes emlékezni, mert azok számítanak igazán. Megkérdezték már tőlem, mit tennék, ha azt mondanák, hogy három hónapom van hátra. Azt válaszoltam, hogy igyekeznék minél több időt tölteni a szeretteimmel, kihasználnék minden lehetőséget az együttlétre, és arra törekednék, hogy ne keserítsem meg a családom mindennapjait, ezért nem a betegségről, hanem a múlt szépségeiről beszélgetnénk. Elvarrnám a szálakat, hogy a hozzátartozóim ne legyenek tanácstalanok, könnyebben viseljék a veszteséget.

- Ön az egyedüli hospice-önkéntes Százhalombattán. Mit gondol, szükség lenne több segítőre?
- Kevés az önkéntes, és biztos vagyok benne, hogy többre lenne igény. Sokaknak ajánlottam már, hogy kapcsolódjanak ehhez a mozgalomhoz, de általában azt válaszolják, hogy ha lenne idejük, akkor olyan munkát végeznének, amivel pénzt lehet keresni. Nem akarnak egymással törődni az emberek, ugyanakkor úgy érzik, hogy nem boldogok. A boldogság elsősorban rajtunk múlik, meg kell találnunk azt a tevékenységet, amely hasznára van másoknak, bennünket pedig örömmel tölt el. Én megtaláltam, és kívánom, hogy másoknak is sikerüljön.

- Kit javasol a következő Premier plánba?
- Nagyra becsülöm Mórucz Lajosnét, a Gólyahír Egyesület elnökét, aki önzetlenül dolgozik azért, hogy a nem kívánt kisbabák számára szerető családot találjon. Szeretném, ha legközelebb őt mutatná be a Hírtükör.