Az önkormányzat egyik legrangosabb kitüntetését vette át Szálai Gáborné, a Hamvas Béla Városi Könyvtár igazgatója október 23-án. Azt mondja, szerencsés: a dolgokat nemcsak szolgálatból, hanem a maga örömére teszi.
- Hamar megtudta, hogy Ön a kitüntetett?
- Kisvárosban élünk. Mások is hamar megtudták, pár nap alatt nagyon sokan állítottak meg azzal, hogy „Végre olyan, aki..." Az ember először meglepődik. Hogy jutottam eszükbe pont most? Aztán belegondol, hogy milyen régóta teszi a dolgát, ráadásul azt, amit szeret. Tudom, hogy jó úton járok, hiszen sok látogatónk van, és jó közösség működik körülöttem. Hogy ezt kívülről is észrevették, külön öröm. A kitüntetésben az a legjobb, hogy jelet hagyhatok. Nagyon fontosnak tartom, hogy mutassunk követhető utakat az utánunk jövő generációknak.
- Akkor most nézzük az Ön útját! Mik voltak a legfontosabb állomások?
- Ezeket mindig utólag ismeri fel az ember. A hivatásomban meghatározó volt az első főnököm, Szekeres Zoltán, az akkori művelődési ház igazgatója. Nála gyakornokoskodtam, és '70-ben azt a könyvtárosi helyet foglaltam el, amin most is ücsörgők. Amikor tervez- gettük az új művelődési házat, a leendő városi könyvtárat, azt mondta: „Akár a vezetője is lehetsz." Akkor, húszévesen mosolyogtam ezen. Évek alatt alakult ki bennem a gondolat, hogy így tehetnék a legtöbbet. Hogy úgy mondjam, lassan állt fel bennem az oroszlán. '95-ben pályáztam meg a vezetői állást.
- A névválasztásuk egyfajta útválasztás is volt, ha nem tévedek.
- '99-ben vettük fel Hamvas Béla nevét. A nyolcvanas évek végéig a szocialista brigádmozgalom a szellemiséget és a programok közönségét is biztosította. A rendszerváltáskor légüres térben találtuk magunkat. Előfordult, hogy Nemere István vagy Jókai Anna úgy érkezett író-olvasó találkozóra, hogy senki sem volt kíváncsi rájuk. Megpróbáltunk arra figyelni, ami a levegőben volt. Egymás után szerveztük a természetgyógyászati tanfolyamokat, a kézfej- és íriszdiagnosztikát, ingát, reikit, fényadást, reflexológiát. Erre volt igény.
- Hallottam akkoriban olyan véleményt, hogy egy könyvtárnak nem ez lenne a dolga. Hivatalosan elhangzott ilyesmi?
- Ha óvatosan meg is kérdezték, mindig elmagyaráztam, hogy nem gyógyítóembereket akarunk képezni, csupán azt gondoljuk, hogy így is lehet segíteni a személyiség fejlődését. Amiről azt tartottuk, hogy nem idevaló, azt szépen elengedtük. Ami megmaradt -mint a jóga vagy a meditáció - időközben általánosan elfogadottá vált. És közben megtaláltuk a saját utunkat. Elkezdtük feldolgozni Hamvas addig hozzáférhetetlen szellemi hagyatékát, találkoztunk az özveggyel, aki megerősítette, hogy a filozófus néhány hétig Százhalombattán is dolgozott a nagyberuházások idején. Egy korszakos gondolkodó, aki hét nyelven beszélt, és akit Lukács György annyira veszélyesnek tartott, hogy a könyvtárától is eltiltotta... - Azóta sem félnek transzcendentális kérdésekkel foglalkozni.
- Lehetnénk jól prosperáló könyvraktár, de szerintem inkább az a feladatunk, hogy mondjunk valamit az anyagi léten túli dolgokról is, segítsünk az útválasztásban.
- Ön hogyan választ?
- Gyerekkoromban vallásosán neveltek, de az, ahogyan most élem meg, nem hasonlít az akkori hitemre. Jung azt mondja, a tanulás felismerése annak, amit már tudunk. Én így tanulok. Sokszor utólag jövök rá, hogy korábban mért döntöttem mindenki, a magam számára is megmagyarázhatatlan módon. Azt mondom: akkor a szív bölcsességével döntöttem, tudtam valamit, amit csak később ismertem fel. Nagyon sokat olvasok. A mai napig „megszólítanak" soha nem látott nagyanyám kézimunkái, vagy a másik kancsója, de hogy ez hogyan működik, azt Fekete István Csend című kisregényéből értettem meg.
- Szoktam látni, amikor kora reggel sétáltatja a kutyáját, meg, amikor hozza-viszi az unokákat. Hallottam, a napokban született meg a negyedik. Látom táncolni a Forrmás együttesben. Tudom, hogy különleges ételekkel kényezteti a családját, sőt, a munkatársait. Csak azt nem tudom, hogy van eny-nyi mindenre ideje, és főleg, hogyan képes közben mindig derűs maradni.
- Lehet, hogy „kishibás" vagyok, így születtem. Ritkán haragszom. Néha már-már megalkuvásnak érzem ezt, talán harcosabbnak kéne lennem, főleg ebben a mostani világban. A meditációnak és más tanulmányaimnak köszönhetően viszont tényleg megsokszorozódott a teherbírásom, a problémákat pedig képes vagyok információként kezelni. Vagyis, ha valaki üvölt velem, tudom, hogy igazából magával van baja.
- Milyen szakmai tervei vannak még?
- Szeretném megérni, hogy megvalósuljon az előtér beépítésének immár hat éves terve. Erre most egy pályázat keretében jó esély van. Szeretném látni, hogy kiteljesedik a „mesebirodalom", amit most kezdtünk el építgetni. Persze tudom, hogy az idő kerekét nem lehet visszafelé fordítani, de azt gondolom, az emberi lélek nem változik. Továbbá szeretnék abban is biztos lenni, hogy ez a szellemi műhely, amit végül sikerült kialakítanunk, a hozzá tartozó holdud- varral együtt megmarad. - Azt hiszem, abban egészen különlegesek, ahogyan ezt a holdudvart „szervezik". Miközben mindenki más vért izzad, hogy eladja, amit kitalált, Önök mintha kevéssé törődnének a marketinggel. Aki akar, végül mégis eltalál a könyvtárba...
- A személyes marketing hívei vagyunk, tehát azért nem arról van szó, hogy „véletlenül" találnak ide az emberek. Az tény, hogy nem jellemző ránk az erőszakosság, semmilyen formában. Nagyon sokféle programot szervezünk, ezért azt is megengedhetjük magunknak, hogy egy-egy kötelező feladat -amikor a könyvtárban hagyományosan rendezvénynek „kell" lennie - elmaradjon. Egyrészt belső elvárásoknak próbálunk megfelelni, vagyis, amit teszünk, azt magunk tartjuk fontosnak, másrészt örömünket leljük abban, amit csinálunk. Ez olyan, mint a hazaszeretet: nem azért szeretem a szülőföldemet, mert ezzel különböztetem meg magam másoktól. Ez egy olyan érzés, amit önmaga szépségéért érdemes megélni.
- Kisvárosban élünk. Mások is hamar megtudták, pár nap alatt nagyon sokan állítottak meg azzal, hogy „Végre olyan, aki..." Az ember először meglepődik. Hogy jutottam eszükbe pont most? Aztán belegondol, hogy milyen régóta teszi a dolgát, ráadásul azt, amit szeret. Tudom, hogy jó úton járok, hiszen sok látogatónk van, és jó közösség működik körülöttem. Hogy ezt kívülről is észrevették, külön öröm. A kitüntetésben az a legjobb, hogy jelet hagyhatok. Nagyon fontosnak tartom, hogy mutassunk követhető utakat az utánunk jövő generációknak.
- Akkor most nézzük az Ön útját! Mik voltak a legfontosabb állomások?
- Ezeket mindig utólag ismeri fel az ember. A hivatásomban meghatározó volt az első főnököm, Szekeres Zoltán, az akkori művelődési ház igazgatója. Nála gyakornokoskodtam, és '70-ben azt a könyvtárosi helyet foglaltam el, amin most is ücsörgők. Amikor tervez- gettük az új művelődési házat, a leendő városi könyvtárat, azt mondta: „Akár a vezetője is lehetsz." Akkor, húszévesen mosolyogtam ezen. Évek alatt alakult ki bennem a gondolat, hogy így tehetnék a legtöbbet. Hogy úgy mondjam, lassan állt fel bennem az oroszlán. '95-ben pályáztam meg a vezetői állást.
- A névválasztásuk egyfajta útválasztás is volt, ha nem tévedek.
- '99-ben vettük fel Hamvas Béla nevét. A nyolcvanas évek végéig a szocialista brigádmozgalom a szellemiséget és a programok közönségét is biztosította. A rendszerváltáskor légüres térben találtuk magunkat. Előfordult, hogy Nemere István vagy Jókai Anna úgy érkezett író-olvasó találkozóra, hogy senki sem volt kíváncsi rájuk. Megpróbáltunk arra figyelni, ami a levegőben volt. Egymás után szerveztük a természetgyógyászati tanfolyamokat, a kézfej- és íriszdiagnosztikát, ingát, reikit, fényadást, reflexológiát. Erre volt igény.
- Hallottam akkoriban olyan véleményt, hogy egy könyvtárnak nem ez lenne a dolga. Hivatalosan elhangzott ilyesmi?
- Ha óvatosan meg is kérdezték, mindig elmagyaráztam, hogy nem gyógyítóembereket akarunk képezni, csupán azt gondoljuk, hogy így is lehet segíteni a személyiség fejlődését. Amiről azt tartottuk, hogy nem idevaló, azt szépen elengedtük. Ami megmaradt -mint a jóga vagy a meditáció - időközben általánosan elfogadottá vált. És közben megtaláltuk a saját utunkat. Elkezdtük feldolgozni Hamvas addig hozzáférhetetlen szellemi hagyatékát, találkoztunk az özveggyel, aki megerősítette, hogy a filozófus néhány hétig Százhalombattán is dolgozott a nagyberuházások idején. Egy korszakos gondolkodó, aki hét nyelven beszélt, és akit Lukács György annyira veszélyesnek tartott, hogy a könyvtárától is eltiltotta... - Azóta sem félnek transzcendentális kérdésekkel foglalkozni.
- Lehetnénk jól prosperáló könyvraktár, de szerintem inkább az a feladatunk, hogy mondjunk valamit az anyagi léten túli dolgokról is, segítsünk az útválasztásban.
- Ön hogyan választ?
- Gyerekkoromban vallásosán neveltek, de az, ahogyan most élem meg, nem hasonlít az akkori hitemre. Jung azt mondja, a tanulás felismerése annak, amit már tudunk. Én így tanulok. Sokszor utólag jövök rá, hogy korábban mért döntöttem mindenki, a magam számára is megmagyarázhatatlan módon. Azt mondom: akkor a szív bölcsességével döntöttem, tudtam valamit, amit csak később ismertem fel. Nagyon sokat olvasok. A mai napig „megszólítanak" soha nem látott nagyanyám kézimunkái, vagy a másik kancsója, de hogy ez hogyan működik, azt Fekete István Csend című kisregényéből értettem meg.
- Szoktam látni, amikor kora reggel sétáltatja a kutyáját, meg, amikor hozza-viszi az unokákat. Hallottam, a napokban született meg a negyedik. Látom táncolni a Forrmás együttesben. Tudom, hogy különleges ételekkel kényezteti a családját, sőt, a munkatársait. Csak azt nem tudom, hogy van eny-nyi mindenre ideje, és főleg, hogyan képes közben mindig derűs maradni.
- Lehet, hogy „kishibás" vagyok, így születtem. Ritkán haragszom. Néha már-már megalkuvásnak érzem ezt, talán harcosabbnak kéne lennem, főleg ebben a mostani világban. A meditációnak és más tanulmányaimnak köszönhetően viszont tényleg megsokszorozódott a teherbírásom, a problémákat pedig képes vagyok információként kezelni. Vagyis, ha valaki üvölt velem, tudom, hogy igazából magával van baja.
- Milyen szakmai tervei vannak még?
- Szeretném megérni, hogy megvalósuljon az előtér beépítésének immár hat éves terve. Erre most egy pályázat keretében jó esély van. Szeretném látni, hogy kiteljesedik a „mesebirodalom", amit most kezdtünk el építgetni. Persze tudom, hogy az idő kerekét nem lehet visszafelé fordítani, de azt gondolom, az emberi lélek nem változik. Továbbá szeretnék abban is biztos lenni, hogy ez a szellemi műhely, amit végül sikerült kialakítanunk, a hozzá tartozó holdud- varral együtt megmarad. - Azt hiszem, abban egészen különlegesek, ahogyan ezt a holdudvart „szervezik". Miközben mindenki más vért izzad, hogy eladja, amit kitalált, Önök mintha kevéssé törődnének a marketinggel. Aki akar, végül mégis eltalál a könyvtárba...
- A személyes marketing hívei vagyunk, tehát azért nem arról van szó, hogy „véletlenül" találnak ide az emberek. Az tény, hogy nem jellemző ránk az erőszakosság, semmilyen formában. Nagyon sokféle programot szervezünk, ezért azt is megengedhetjük magunknak, hogy egy-egy kötelező feladat -amikor a könyvtárban hagyományosan rendezvénynek „kell" lennie - elmaradjon. Egyrészt belső elvárásoknak próbálunk megfelelni, vagyis, amit teszünk, azt magunk tartjuk fontosnak, másrészt örömünket leljük abban, amit csinálunk. Ez olyan, mint a hazaszeretet: nem azért szeretem a szülőföldemet, mert ezzel különböztetem meg magam másoktól. Ez egy olyan érzés, amit önmaga szépségéért érdemes megélni.
Üdvözlettel, Virág Attila
Tisztelt Szerkesztőség! A baleset nagyon sajnálatos. Nekünk közlekedőknek sokkal jobban oda kellene figyelnünk magunkra és másokra is. Ugyanakkor ilyenkor elgondolkozom a rendőrség magatartásán is. Miért nem az ilyen baleseti gócpontokon tart gyakrabban ellenőrzést? Miért a - szerintem egyébként indokolatlanul kihelyezett és nagyon nehezen betartható - 30 km-es tábláknál les az autósokra. Miért nem a száguldozókra hajtanak. Azt hiszem pl. a Vörösmarty úton lehetne gyorshajtókat lefülelni. Mellesleg azt sem értem, miért szedték föl az egész városban a forgalom lassító fekvő rendőröket.