Valamiért nem szerettem iskolába járni, de ahogy telik-múlik az idő az emlékek megszépülnek. Szinte csak a jó, vagy a vicces dolgok jutnak az eszembe, amikor a gyermekkori, vagy az általános iskolai emlékeket elevenítem fel gondolataimban, vagy egy beszélgetés során. A tanórákon rendszeresen elkalandozott a figyelmem, csak néztem ki az ablakon és álmodoztam. Arra már nem emlékszem, hogy miről, de számomra kedves dolgokról, és boldogan szerettem volna eltölteni az iskolai időt. Mondhatjuk úgy, hogy jól láthatóan unatkoztam. Mindent csináltam, csak azt nem, amit mondtak. Persze a szünetben egyből az udvarra rohantunk játszani. Sokszor verekedtem az iskolában. No, nem öncélúan erőfitogtatásból, hanem a családomban kifejlődött erős igazságérzetem okán. Vagy talán valamilyen lovagias megfontolásból, ugyanis az esetek kilencven százalékában a gyengébb gyerektársaimat és főleg a lányokat védtem meg az erőszakosabb iskolatársaimtól. Természetesen a "provokatőrök" sohasem, vagy nagyon ritkán buktak le. Ezzel ellentétben én állandóan a célkeresztben maradtam. Finomabb pedagógia kifejezéssel élve, eleven gyerek voltam. Persze akkor is és most így úgy gondolom, hogy van különbség "eleven" és "gonosz" tett és gyerek között. De mint sok minden más, az általános iskolai éveimnek is vége szakadt 1982-ben. Sokáig azt gondoltam, hogy engem az iskolában nem szerettek a tanáraim. Mint sok minden másban, ebben is tévedtem. A 2011-es évben történt, hogy volt napközis tanárom, Kántor Irénke néni (özv. Kántor Balázsné) a városi pedagógusnapi ünnepség keretében vehette át a neki járó "Gyémánt Diplomát", ami a 60 éve megszerezett pedagógiai diplomát jelentette. A "hivatalból" telefonon kerestek, hogy feltétlenül jelenjek meg a Városi Pedagógusnap alkalmából, a BKK-ban megrendezendő ünnepségen, mert díjátadó vagyok. Nagyon csodálkoztam, mert engem nem szoktak ilyesmire felkérni. Ahogyan illik, szépen felöltöztem, és elmentem a fendezvényre. Elérkezett Irénke néni díjának átadása. Őt és engem szólítottak fel a szépen feldíszített színpadra. A színpad lépcsőin felfele haladva a konferanszié váratlan mondata bizonytalanított el egy pillanatra. "Irénke néninek volt egy feltétele! A díjat csak a kedvenc tanítványától hajlandó átvenni!" Az első gondolatom az volt, hogy itt valami nem stimmel. Aztán lassan rádöbbentem, hogy én vagyok, voltam a kedvenc tanítványa. A színpadon arra nem volt lehetőség, hogy erről beszélgessünk. Irénke néni nem csak a pedagógus diplomájáról beszélt, hanem rólam is.

Minden írói túlzás nélkül olyan érzelemhullám ragadott magával, hogy az állkapcsom ugrált miközben próbáltam visszatartani a könnyeimet. "Hát még is szerettek?" – forgott a fejemben az a gondolatmondat. Irénke néni elcsukló hangon köszönte meg mindenkinek, akinek lehetett a "Gyémánt Diplomáját", majd felém fordult, és átölelt. Átszakadt egy érzelmi gát és könnyem Irénke néni vállán peregtek le a színpad padlójára. Úgy álltunk ott, mint valami ölelkező szerelmes pár, pedig csak jó érzés volt átölelni Irénke nénit. Újra ott voltam az iskolában, újra éreztem a frissen letörölt tábláról elpárolgó krétás víz illatát. A bőrömön éreztem a kék köpeny durva anyagának érintését. Ott a színpadon úgy éreztem Irénke néni ölelő karjaiban, hogy újra gondtalan iskolás vagyok! Jó volt újra gyereknek lenni. Még élek nem szeretném elfelejteni ezt a pillanatot, ami akkor egy örökkévalóságnak tűnt.     

Szalai Attila

Rosszcsont

I. Számú Általános Iskola (1974-1982)