A járvány miatt többször is elmaradt a Százhalombatta várossá válásának ötvenéves jubileumára írt színdarabod premierje. Október 23-án talán végre megtörténhet az ősbemutató. Miről szól a Nagy idők városa?

 

A színdarab Százhalombatta történetét konkrét eseményekhez köthető példázatokon keresztül mutatja be – a vaskortól kezdve a rendszerváltozást követő évekig. Pillanatok a múltból, melyeknek kötőeleme a megmaradásért vívott küzdelem, a közösségért való felelősségvállalás, az emberhez méltó szabadság kivívásának konok akarása. Tanúi lehetünk a halom sírok létrejöttének, bepillantást nyerhetünk abba is, hogy miként hozható összefüggésbe a helytörténettel Marcus Aurelius, Attila és Árpád vezér, Károly Róbert, Hunyadi Mátyás, Szulejmán szultán és Mária Terézia, megismerhetjük a várossá válás éveinek hőseit, a rendszerváltozás legfontosabb battai történéseit. A munkásemberek életébe is bepillantást nyerve egyértelműen kirajzolódik, mennyi neves és névtelen hőse volt a városépítésnek, mely esetenként áldozatokat, sőt mártírokat is követelt. Városunk története az emberség és a szolidaritás drámája, miként azt a darabbeli Szekeres József ki is mondja: "Égi és földi utak találkozásánál született ez a város. .... Örökös örvénylés, örökös küzdelem itt az élet. Mi, battaiak, ha nem menetelünk kéz a kézben, könnyen elveszünk. Talán ezért van az, hogy ebben a városban a barátság a legszentebb dolog."

 

Hogyan született meg ez a mű?

Néhány nappal 2019 karácsonya előtt Vezér Mihály polgármester úr megkérdezte tőlem, hogy tudnék-e írni Százhalombattáról egy olyan színdarabot, mely az itt élők küzdelmeit a legnagyobb történelmi hűséggel, a vidám elemek dominanciájával mutatná be. Mivel korábban már igen sokat foglalkoztam a város múltjával, könnyedén igent mondtam, s csak másnap döbbentem rá, hogy a feladat sokkal nehezebb az elképzeltnél. Először ugyanis csak az 1960 és ’70 közötti időszakot akartam feldolgozni, ám amikor rájöttem arra, hogy azokban a csatározásokban, melyekben a helyi vezetők és a két nagyvállalat vezetői viaskodtak a városért, micsoda vulkán-erejű drámaiság van, rögtön nagyobb történelmi spektrumba kellett helyeznem a várossá válás krónikáját, hogy annak valódi értéke, mai életünket is meghatározó reményragyogása jól látható legyen. Emlékszem, szenteste jött a gondolat, hogy egy vaskori temetéssel kell kezdenem a darab megírását, a színpad közepén egy halomsírral, melybe befelé mennek az emberek, s a darab végén ugyanennek a halomsírnak az élet, a feltámadás szimbólumává kell válnia, tehát a Makovecz-templommá kell átalakulnia, melyből az egyik Summerfest ökonomikus istentisztelete után előlépnek a mai és az egykori hősök, hogy az élet szeretetét hirdessék egy nagy közös vigadalomban.

 

Van-e esetleg más, meghatározó szimbóluma a darabnak?

A napba írt kereszt, mely egy érmén kerül elő több jelenetben is. Ezt a szakrális ornamentumot Makovecz Imre nem direkten kötötte Százhalombattához, hanem inkább a szarvas szarván lévő napba, tehát egy ősi magyar motívumba azért rajzolta bele a keresztet, hogy legrégebbi jelképeinkkel városunkat kapcsolja vissza régi hagyományainkhoz. Nekem, mint drámaírónak, feladatommá vált, hogy kiderítsem: lehet-e konkrét kötődésünk a napba írt kereszthez? S ha lehet, mióta lehet? Dr. Vicze Magdolna mutatott egy bronzkori nyakéket, melybe a nap volt belerajzolva. A régészeti adatok alapján az is egyértelművé vált, hogy Marcus Aurelius idejétől kezdve már éltek itt keresztények is. Ahogy egy-egy régi érem manapság is kifordul a földből, a római időkben is előkerülhettek bronzkori medálok. S miért ne véshetett volna egy ilyen medálra (az azon lévő napba) egy keresztet egy itt élő Krisztus-követő? Ám ha történt ilyen, vajon hogyan történhetett? Meglepő lesz, amit mondok: ennek a megfejtéséhez adott hatalmas segítséget a város szocialista hőskorának mélyreható elemzése. János evangéliumában olvashatjuk Jézus szavait, miszerint: "Senkiben nincs nagyobb szeretet annál, mintha valaki életét adja barátaiért." (Jn 15,13) Hága László áldozata vajon nem ezt példázza-e? Csenterics Sándor, Ferenczi Illés, Szekeres József, Simon Pál bátor kiállásai vajon nem hozhatóak-e összefüggésbe a keresztény értékrenddel? Ekkor dőlt el bennem, hogy mindegyik jelenet egy-egy példázat lesz, melyek koherensen illeszkednek egymáshoz. A régmúltból is előkerültek az emberség és emberiesség konkrét, el-nem-hervadó példái. 

 

 

Kik segítettek a kutatásban?

Rengetegen. Felsorolni is nehéz lenne a neveket. Amikor híre ment, hogy a színdarabomhoz gyűjtöm az anyagot, szinte minden nap felhívott valaki azzal, hogy mesélne valamit. A legtöbb segítséget persze a Matrica Múzeum és a Hamvas Béla Városi Könyvtár dolgozóitól, Szekeres Józseftől, a Finomító egykori vezetőitől, valamint Szalai Mártitól, Jankovits Mártától és Vezér Mihálytól kaptam.  Lehoczki Zsuzsanna és Mitták Ferenc tanulmányai is nagyon hasznosak voltak, s nem hagyhatom ki a felsorolásból Bacsné Puch Júlia, a drága Jutka néni vígeposzát sem. Jutka néni egyébként még életében rengeteg adomát, anekdotát elmesélt nekem. Ő az életvidám, tűzről pattant kantinos lány alakjában kel majd életre a színpadon.

 

A főbb szerepeket kik kapták?         

Koncz Gábor a krónikást, Jánosi Dávid Marcus Aureliust, Hunyadi Mátyást és Szekeres Józsefet, Bordán Irén Mária Teréziát és Rózsa elvtársnőt, Gregor Bernadett Zenálkó Etelt és Poroszlai Ildikót, Brunner Márta Jutka nénit, Bánföldi Szilár Hága Lászlót, Szakács Tibor Báté táltost, Matta Árpádot és Vezér Mihályt alakítja majd. Az előadást igazán parádéssá fogja tenni, hogy ott lesznek a színpadon a Forrás táncosai, a Batta Balett balettosai és a Thália Tanoda gyermekszínészei is. Csoóri Sanyi barátom olyan zenét írt a darabhoz, hogy az már önmagában is hatalmas művészi érték, s ugyanezt mondhatom Fundák Kristóf zseniális tánckoreográfiájáról is.

  

Hubay Miklós jó tíz évvel ezelőtt az egyik televíziós nyilatkozatában úgy beszélt rólad, mint a magyar történelmi dráma egyik megújítójáról. Te, mint drámaíró, s mint a leendő dramaturgok tanára, a Nagy idők városa című színdarabnak melyik dramaturgiai eszközét emelnéd ki leginkább?

 Az egyén és a közösség sorsa a nyelv által kapcsolódik egybe, s ilyenformán az anyanyelv szociolingvisztikai értelemben nem más, mint egy közösségnek a történelmi tapasztalata. Ami egy néppel megtörtént, mondhatni: az a nyelve. Hiszen minden egyes szaván, kifejezésén, nyelvi változásain sorskérdései visszhangzanak. Éppen ezért, ha veszélybe kerül a nyelv, veszélybe kerül a közösségi identitás is, és ahol a közösséget összetartó nyelv megszűnik, ott a közösség történelme is véget ér. A szcenikus szóbeli tradíciók sokkal inkább fontosak tehát az identitás, sem mint a nyelvápolás aspektusából, noha a kettő szorosan összefügg. Ugyanakkor a nyelv a drámai cselekménynek nemcsak közege, hanem eszköze is. A legfontosabb dramaturgiai eszköz tehát maga a nyelv – még a némajátékok esetében is, hiszen minden jelrendszer szavakra lefordítható –, s minden egyéb dramaturgiai eszköz a nyelvhez, egészen konkrétan az adott színdarab nyelvezetéhez igazodik.  A drámai feszültséghez szervesen illeszkedő dramaturgia – mely csakis a nyelv által lehetséges – a történetbe bevonja a nézőt, s a történetbe belépni annyi, mint "testi emberből lelki emberré válni." Aki egy jó verset hallgat, vagy nézőként részese egy nagy erejű előadásnak, az tudja, hogy a nyelv és a lélek kapcsolata milyen elementáris lehet. Hála Istennek, a Nagy idők városa tele van humorral, derűvel, mégis erős, szép nyelvezetű! A színészek beszéde igencsak magasba röpteti a darabot. Amit pedig Miklós bácsi mondott? Jó barátok voltunk. Nyilván a kiválasztás elfogultsága mondatta ezt ki vele.  

 

Kovács Attila