A nyugdíjas közalkalmazott 1955 januárjában látta meg a napvilágot egy Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei faluban, Penészleken. A családban kilenc gyerek nevelkedett, ma is mindannyian élnek, a legidősebb 79, a legfiatalabb 57 éves. Ani sosem vitt haza négyesnél rosszabb bizonyítványt, de nem szeretett tanulni, mindig közelebb állt hozzá a fizikai munka, otthon is szívesen segített. Nyolcadik után beiratkozott egy két éves mezőgazdasági iskolába, amit azonban nem végzett el, mert úgy döntött, inkább követi a nővérét, aki akkor már Százhalombattán lakott és a Benta-völgye téesz óvárosi üvegházaiban dolgozott.

Egy ismerős fiatalemberrel üzent Penészlekre a húgának, hogy van felvétel a téeszben. A fiatalember a 26-os Építőipari Vállalat hegesztője volt, szintén penészleki, de Ani nem ismerte személyesen. Végül együtt ültek vonatra és indultak a frissen várossá nyilvánított Százhalombattára, ahol mindkettőjük élete új irányt vett 1970 áprilisában.

Ani rövid ideig a téesz óvárosi telephelyén található földszintes munkásszállón lakott, de 1971. szeptember 25-én feleségül ment a penészleki hegesztőhöz, Oláh Sándorhoz, akivel Óvárosban szereztek albérletet. Még abban az évben megszületett a kislányuk, Ani pedig 16 évesen dolgozó nő, feleség és édesanya lett.

A szülési szabadság után, 1973-ban az akkor alakult Kommunális és Költségvetési Üzem (KKÜ) kertészeti csoportjába tért vissza dolgozni, ahonnan azután a szintén újonnan átadott Sportcsarnokba került 1982-ben, immár takarítónőként. Amikor 1984-ben átadták a Barátság Művelődési Házat, oda kérte át magát, mivel közel volt lakótelepi otthonához. 1984. december 1-jétől dolgozott ott, egészen 2011. májusi nyugdíjazásig. Ez volt a leghosszabb munkaviszonya és legkedvesebb munkahelye. Nagyon szerette a "művházat", ahol a népművelők rendesek, az igazgató, Takács Péter pedig "nemcsak főnök, hanem elsősorban ember" volt, aki a mai napig szeretettel üdvözli az utcán.

"Soha nem szégyelltem, hogy takarítónő vagyok. Azt szoktam mondani, hogy kapálni is kell valakinek, és számomra minden munka egyformán értékes." Persze, nem mindegy, hogyan végzik. Büszkén őrzi a miniszteri kitüntetést, amelyet a ’80-as évek végén kapott. Háromezer forintos betétkönyv is tartozott hozzá. A fizetése akkor kettőezer ötszáz forint volt. Úgy véli, az elismerés bármilyen formája boldoggá teszi az embert. Ezért is örülne - szerinte nemcsak ő - a már említett jubileumi emléklapnak.

Az Eötvös utcai tanácsi lakásba 1977. április 1-jén költözhettek be. Akkor még nem volt játszótér, járda, parkoló, igaz, autó sem sok, mégis nagyon boldogok voltak. Ma is ugyanabban a lépcsőházban laknak, csak nem a negyediken, hanem a földszinten.Megigényelték a cserét, amikor az ottani lakó elköltözött. Ani szereti a házat, a környéket és a várost. Haragosa nincs, a panaszkodást és a pletykát nem kedveli. Ismerőseivel gyakran elmennek sétálni, kiülnek valahová beszélgetni. Penészlekre évente négyszer utazik. Máshová nem vágyik. Odafelé és visszafelé is "hazamegy". A különbséget azért látja. "Ott nincs semmi, itt meg minden van." Orvos, üzletek, óránként jár a vonat és a busz a fővárosba. Jól esik elgondolni, hogy honnan hová jutott.

Először 1982-ben mentek nyaralni a családdal, Balatonszárszóra, de sokat kirándultak a gyerekekkel, a fővárosba, színházba, moziba, múzeumba, hajókirándulásra is eljutottak.  
Tavasszal és ősszel hazamentek segíteni a szüleinek és az anyósának. Sosem volt adósságuk, mindent úgy vásároltak, hogy összegyűjtötték a rávalót. Telket venni nem volt mód, ezért is élvezi nagyon a virágoskerteket, amiket a lépcsőháza mellett gondoz. Az egyiket maga alakította ki, a másikat "megörökölte" egy szomszédtól, aki most az Idősek Gondozóházában lakik. "Szokták mondani, hogy milyen szép a kerted, én meg mondom, hogy nem az enyém, csak én csinálom."

Megtakarításaival a mai napig támogatja a gyerekeit, de a nagy ajándékoknak nem híve. Nem szokott hozzá a kilenc testvér közt, de a faluban sem volt "divat". Az persze, nagy örömmel töltötte el, amikor már a saját fizetéséből vihetett ajándékot apjának, anyjának, öccsének.

A férjével egyszerre mentek nyugdíjba nyolc éve. Ani úgy gondolja, eleget dolgozott. Reggel nem csörög az óra, és "nem dirigál senki sem", ráérősen issza meg a kávét, ha pedig ahhoz van kedve, akár vissza is bújhat az ágyba.

Elégedettnek vallja magát, hiszen testvérei mind szépen, családban élnek, ketten még Penészleken. A lánya diplomát szerzett, a János kórházban dolgozik, a fia érettségizett, a Dunai Finomítóban helyezkedett el. Négy unokája közül a legidősebb egyetemre jár és a brüsszeli Európa Parlamentbe készül.

Ani szerint nemcsak szöveg, hogy ha egészség van, minden van. Anyukája kilencven évig élt, szerinte ő százig is fog. Minden oka megvan rá. Boldog ember.