Kolozsvárott nevelkedett. Az erőszakos románosítás éveiben nőgyógyász édesapja gyakran intette: "Fiam, csak orvos ne legyél!" Mégis ezt a pályát választotta, és a diploma után hét évig egy Szatmárnémeti melletti községben, Batizban látott el körzetet. A petróleumlámpa melletti szüléstől a késelésig mindennel találkozott, de arra a legbüszkébb, hogy eredményesen gondját viselte az átalagosan százötven egy év alatti páciensnek, és sokat javított a gyermekhalandósági mutatón. "Kórházi orvosként sem felejtettem el, mit jelent egy körzetben, egyedül döntéseket hozni" – meséli az embert és doktort próbáló időszakról. Közben házi orvosi, majd belgyógyászi szakvizsgát tett, pedagógus feleségével két gyermekük született.

 

Rövid tasnádi kórházi munka után a szatmárnémeti megyei kórház belgyógyászati osztályára került, ahol egészen 1986-os áttelepülésükig dolgozott.

 

Belgyógyászként a diagnózis szempontjából kiemelten fontosnak tartja a beszélgetést, a jó anamnézist. Bár 2700 betegével a második legnépszerűbb háziorvosnak számít a városban, nem sajnálja az időt páciensei meghallgatására, de azt sem tartotta szégyennek soha, hogy kollégáitól kérdezzen, vagy őket kérje meg egy-egy beteg meghallgatására, ha úgy érezte, saját maga zsákutcába jutott. Már Magyarországon tanulta meg az ultrahangos diagnosztikát és a korszerű gasztroenterológiai eljárásokat. Mindkét szakterületből szakvizsgát tett, így alakult, hogy négy szakmája van, amelyeket gyakorol is a százhalombattai egészségközpontban. Háziorvosként, belgyógyászként óriási előnynek érzi, hogy a diagnózis felállításában "tud magán segíteni", ugyanakkor nagyban támaszkodik azokra a remek kollégákra, akikkel az intézményben együtt dolgozik. Szereti személyesen, de legalább telefonon elmondani, miért kéri egy-egy betege vizsgálatát.

 

1986 óta él Magyarországon. Amikor a kitelepülés mellett döntöttek, idegen nyelveket jól beszélő, könnyen tanuló orvosként bátran vehette volna az irányt még nyugatabbra, de úgy érezte, külföldön mindig idegen maradna. Sokat ismer, aki kint él, megtalálta a számítását, de "lelkében" hazavágyik.

Amikor megérkeztek az anyaországba, a fővárosi tanácsnál többféle állást ajánlottak neki. Szekeres József százhalombattai tanácselnökben és Tüske László osztályvezetőben azonban olyan embereket ismert meg, akikben feltétlenül megbízhat. Ezért döntött a városunk mellett.

 

A ’80-as évek végén elindította az ultrahangos diagnosztikát, amely akkor országosan is ritkaság számba ment, a gasztroenterológiai szakvizsgálatokban pedig a kezdetektől részt vesz. Négyféle szakvizsgát kell ötévente megújítania, de a tanulás belső igénye is.

 

Ötvenöt éves volt, amikor az endoszkópiai vizsgálatok végzését szakvizsgához kötötték. Azt mondta, csak azért is leteszi. Ezt a makacs kitartást a sportnak köszöni. Tizenhat éves kora óta kosárlabdázik. A csapatjátékot doktor Fleminghez hasonlóan a nevelés és a személyiségfejlődés leghatékonyabb eszközének tartja. "Hiába vagy jó, mert csak a többiekkel együtt lehetsz eredményes" – mondja, és már nemcsak a sporttársakról beszél, hanem rendelőbeli kollégáról, asszisztenseiről, az intézményről, amit ő is a "boldogság szigetének" érez a magyar egészségügy hánykódó tengerén, a "Katikról", akikkel több, mint húsz éve együtt dolgozik, és arról a bizonyos Katiról, második feleségéről, akivel szintén "erős csapatot" alkotnak.

 

A legutóbbi városi egészségügyi szűrőkampány során mindkét felismert rosszindulatú vastagbél-elváltozást ő diagnosztizálta. Az időben történő diagnózisnak óriási a jelentősége, hiszen ennek köszönhető, hogy ezt a két beteget például azonnal megoperálták, és nagyon hamar visszakapták egészségüket. Egy bizonyos kor után felbecsülhetetlen jelentősége van a szűréseknek. A szervezett vizsgálatokat pedig azért tartja nagyon fontosnak, mert ezeknek köszönhetően azokat is elérik, akik egyébként csak akkor jelentkeznének az orvosnál, ha már nagyon nagy, esetleg gyógyíthatatlan a baj.

Van, hogy bosszankodik is. Egy-egy ultrahangvizsgálatra ugyanis öthetet is kell várniuk a betegeknek, és ez nem kis részben azért van, mert sokan nem jelennek meg a megadott időben. Pedig elég lenne egy telefon, hogy ne okozzanak értékes időveszteséget, ne vegyék el másoktól a lehetőséget.

 

Éveken át sportorvosként is dolgozott, helyettesítette a kollégát, ha az olimpiára utazott, öt évig irányította a labort, de üzemorvosként is működik. Ez utóbbi szakma szolgál egyfajta lassú visszavonulási útvonalként, mert nyolcvan évesen azért nem lehet heti nyolc-kilenc gyomortükrözést végezni. Korunk népbetegsége, a stressz, az orvosokat hatványozottan érinti. Nem véletlen, hogy öt évvel korábban mennek el, mint az átlagos magyar. Óriási a felelősségük, sosem ér véget a munkaidejük, és - különösen a nők - mindezt nehezen egyeztetik össze a családi élettel.

 

Farkas doktor még mindig szeret gyógyítani. Ahogy mondani szokta, már nem fiatal, de fiatalos, és ezt nyilván szellemi, fizikai aktivitásának is köszönheti. Nem utolsó sorban pedig kilenc éves kislányának, aki mellett nem lehet megöregedni. Ha kérdezik, köszöni szépen, egyelőre esze ágában sincs nyugdíjba vonulni – sem az orvoslásból, sem pedig a sportból!