- Ahogy a legtöbben a környezetemben, én sem Százhalombattán születtem. A Bakony alján, Veszprémvarsányban nőttem fel. A gyönyörű környezet meghatározta a gyerekkoromat, a Cuha patak és a Cseszneki vár volt a területünk határai. Fociztunk, kirándultunk, rosszalkodtunk az erdőben. Mostanában az unokáimnak mesélek ezekről a kalandokról. Minden nagypapának csak ajánlani tudom, mert nincs egy cseperedő gyereknek érdekesebb a saját mesénknél. Nekem a nagyszüleim voltak a példaképeim. Mindkét ágon mostoha nagyapa nevelt. Az anyai rokonságom a századfordulón kitelepült Amerikába, de amikor kitört az első világháború, nagyanyám hazajött a bakonyi birtok miatt. Nagyapám közben meghalt Amerikában, a körülményeket a mai napig homály fedi. A másik ágon nagyapám Isonzónál halt meg, két nagybátyám a Donnál esett el. Tipikus 20. századi magyar történet. Aztán mindkét nagyanyám újra férjhez ment. Apám körzeti villanyszerelőként négy-öt község villamoshálózatával foglalkozott. Ha az iskola mellett megtehettem, vele tartottam a biciklimen. Így oltódott belém a műszaki érdeklődés.

 

- Hol kezdte tanulmányait?

- Budapestre jelentkeztem gyengeáramú, híradástechnikai technikumba. Családi ismeretség révén biztosnak tűnt, hogy felvesznek, de elutasítottak. Eljött hozzánk az igazgató, hogy személyesen kérjen elnézést, de a felvételi bizottság egyik meghatározó tagjának nem tetszett, hogy édesanyám Amerikában született. Sopronba kerültem, ott éltem meg középiskolásként az ’56-os eseményeket. Meghatározó élmény volt! Nagyon szabadon voltunk. Annak az évnek a tavaszán Ausztria semlegessé vált, felszámolták a határzárat, lebontották a kerítést, felszedték az aknákat. Ősszel, a forradalom idején könnyen át lehetett menni a határon. A környéken élő osztálytársaim, barátaim mesélték az élményeiket, addig csak hallották a szomszéd falu harangját, de most találkozhattak is elszakított rokonaikkal. Hoztak coca-colát és radírvégű ceruzákat. Mi, akik a kollégiumban rekedtünk, besegítettünk az Erdészeti Egyetemre befutó segélyszállítmányok szétosztásában. November 4. után bejöttek az oroszok, de egy nap után ki is vonultak, csak egy tankot hagytak a főtéren. Az erdészeti egyetem hallgatói felismerték a túlerőt, és nem álltak ellen. Egy részük a professzorokkal együtt Amerikába emigrált. Nálunk a technikum harmadik évében műhelygyakorlaton mindenkinek el kellett készítenie egy rádiót. Gyönyörűen szólt, és tudtuk fogni rajta bécsi adót, mindenki azt hallgatta. Ez nagy respektust szerzett számunkra. Külföldi adókat hallgattunk, nagyobb kitekintést kaptunk a világra. Jó eredményeket értem el tanulmányi versenyeken, felvettek Budapestre a Műszaki Egyetem villamosmérnöki karára.

 

- Akkor már nem volt gond az amerikai múlt?

- Nem. Még az sem, hogy KISZ tag sem voltam. Már egyetem közben bekerültem a Magyar Rádióhoz, ahol a sztereóadásokkal foglalkoztam. Később itt készítettem el a diploma munkámat is.

Életem meghatározói élményei személyekhez kötődnek. Az egyetemen az élet ajándékaként éltem meg, hogy Simonyi Károly professzor előadásait hallhattam. Akkoriban vetődött fel, hol találok olyan munkát, ahol kapok lakást is. Akkor indult a Dunai Finomító beruházása, a Műszaki Egyetem mellett volt a budapesti központja, hirdették, hogy ösztöndíjat ajánlanak. Adta magát, hogy meg kellene próbálni. Így viszont elhagytam a híradástechnikai vonalat. 1964. szeptember 1-vel kezdtem a DKV-ban dolgozni. A finomítóban is olyan meghatározó személyekkel dolgozhattam együtt, mint Hága László, Pergel József, Rátosi Ernő, akiket szakmailag és emberileg is nagyra értékeltem. Örültem, hogy így alakult az életem! Sokat jártam külföldre, speciális dolgokat ismertem meg. Óriási különbség volt a DKV és az átlag magyar ipar között. Később a műszerautomatika főosztály fejlesztési osztályvezetőjeként dolgoztam, közben megszereztem az irányítástechnikai szakmérnöki diplomámat.

 

Érdekességként megemlítem, hogy erre az időszakra esik (60-as évek), amikor a robbanásveszélyes finomítóknál áttérnek a pneumatikus műszerezésről a villamos jelrendszerű műszerek használatára. Így történt ez a DKV-nál is. Sok új ötlet, szabadalom, újítás született ezen a területen melyet nemcsak a DKV-nál, hanem más vegyipari üzemeknél is alkalmaztak. Örülök, hogy e fejlesztőcsapat aktív tagja lehettem én is.

 

- Aki nem a szakmai múltjából ismeri, az is bizonyára látta már Önt, ahogy a fiával sétálnak a város utcáin, terein.

- A fiam története legalább olyan fontos számomra, mint a munkám. Balázs 1979-ben jött világra oxigénhiányos állapotban. Akinek sérült gyermeke születik, attól kezdve máshogy látja a világot. Kezdetben nagyon bíztunk benne, hogy majdnem tökéletes lehet, rengeteget foglalkoztunk vele. Sokat próbálkoztunk terápiákkal, hogy a beszédkészsége is fejlődjön, de az orvosok keményen közölték, hogy mire számíthatunk. Mára mozgásképes és a saját jelszintjén megértjük egymást. Autista vonásai miatt bizonyos dolgok, rituálék – például a napi séta – nagyon fontosak számára. Nem tudom, hogy nekem ezt nehézségnek szánta-e a teremtő vagy jutalomnak, mert olyan erős kötődést és szeretet kapok a fiamtól, amit más helyzetben nem élhetnék át.

 

- Mit gondol a százhalombattai sérültek helyzetéről?

- Nagy baj, hogy sokan vagyunk ebben a helyzetben a városban, és nem mindenki tudja megoldani a napközbeni ellátáson felül a plusz feladatokat. Jó lenne, ha a napi foglalkozáson túl is kaphatnának segítséget. Az országban nagyon sok helyen meglátogattam olyan intézményeket, amilyet szerintem Battán is ki kellene alakítani. Mindenhol azt javasolták, ha van lehetőség, össze kell vonni a különböző területeket. Különálló részlegekként, de egy tető alatt. Értem, hogy mindegyik eset más, millió változat lehetséges, de jó lenne magát a feladatot egy kézben tartani a városban! Jelenleg mindenki a saját területét szeretné teljessé tenni, és így szétforgácsolódnak az erőforrások. Az összevont ellátásnak olcsóbb lenne a fenntartása, hiszen például, akik tudnak dolgozni, végezhetnének a saját szintjükhöz illő, értelmes és hasznos munkát a többiekért, vagy a ház körül.

 

- Az utóbbi időben egyre többször felbukkanó téma a városban, hogy mi lesz a sérültekkel, ha a családjuk nem fog tudni gondoskodni róluk. Ez Önöket is aggasztja?

- Amikor Balázs megszületett, azt gondoltam, mire felnő, kialakul egy bentlakásos otthonnal is rendelkező gondozóház a városban. Nem így történt. Az eltelt 33 év során a város mindig milliárdos éves költségvetéssel rendelkezet. Számomra érthetetlen, miért maradt el ilyen pénzügyi lehetőségek mellett ennek az intézménynek a megépítése. Pedig fent lehetne tartani egy ilyen komplex intézményt, ahol a szakemberek átjárhatnának a különböző részlegek között, és megoldás lenne egy másik borzasztó problémára is, az orvosi ellátásra. Ha egy sérült fiatalnak fáj a foga, nincs, aki fogadná. Nincs protokoll arra, hogyan oldják meg. Balázst például nem lehet beállítani a röntgenbe. De ez nem csak a mi gondunk. Jó lenne a környező települések sérültjeinek is, ha lenne itt egy olyan ügyelet, ahol felkészülten, szabályozottan várják a speciális eseteket. Egy ilyen komplex intézmény tényleg hírnevet adna Százhalombattának!

 

- Hol tart most ez az ötlet?

- December 31-ig felszabadul az óvárosi óvodaépület, ahol hosszú távon ki lehetne alakítani a bentlakásos otthont. Azzal csak az a baj, hogy az átalakítás sokkal nehezebb, mint felépíteni egy valóban alkalmas épületet. Iszonyatos munka van amögött, hogy sok sérült egyáltalán járni tudjon. Mindennapi gyakorlatra van szükségük, ehhez térre és speciális személyzetre. Léteznek pályázatok, amik segítségével meg lehetne valósítani. Be fogják vezetni az általános és középiskolákban, hogy kötelező lesz segítő szolgálatot teljesíteniük a fiataloknak. Angliában sikk részt venni ilyen programokban. Vannak tehát minták, amikhez lehet kapcsolódni.

 

- Kit ajánl következő beszélgetőpartnernek?

- Szakmailag sokunk számára meghatározó személyiség volt dr. Szűcs István vegyészmérnök. Szintén régi DKV-sként kezdte, legendásan a legtisztább üzemcsoportot vezette. Következetes, kemény ember, akinél a szakmaiság mindig előrébbvaló volt, mint az ideológia.