Sárgacsőrű éhes varjak kárognak a távolban, keserű karcos füstszag terjeng, nem lobban láng és nem is alszik a tűz, inkább csak pislákol. A füst szürkés tejszerű homályba burkol mindent, látsz ugyan, de kuszán. Megérkezel, melletted parázs izzik a mélyben, égő vörös, nem látod, csak érzed, mert ott vagy. Érzed, mint mindig. Ismered a narancssárga fényt, itthon vagy és láttad már többször lobbanását, és viháncolását, halottad szívderítő ropogását. Jó időben hirtelen éled fel, mint a haragod. Most azonban nem te gyújtottad! A tűz közelről perzsel és ragyog, de csak akkor, ha igazán lángol, olyankor az arcod kipirul, a szíved hevesen ver, kalimpál. Érzed, hogy élsz. Ellenben most úgy szenderedik el újra meg újra, mint egy kisded. Nincs szél, nincs levegő, ami most felkavarja. Nézed a házat, a kútkávát, a múlt emlékeit. Az idő elsuhan, tavasz, nyár, és most ősz van. Egy arcot keresel. Látod magad előtt a hajlott hátat, a fekete szemet, a kék ruhát, a színes kendőt, soha sem feleded azt a mosolyt. Azóta sem láttál még ilyen szépet, tisztát és őszintét. Az ősz mosolyog rád benne és az igazság. Az Élet Igazsága.

 

Összerezzensz, szertefoszlik az álomkép és a ház szürkésfehér, tornáccal teli koszos, dohos fala mered rád vissza, némán. Te vagy, aki akarod vissza a régi képet! A jót! Zöld csípős csalán és vidám reggeli rohanás, két fekete korcs ugrál körbe, hangosan játékosan csaholnak. Szaladsz, mert boldog vagy, szaladsz, mert Szabad vagy. Az időt kukorékolja neked egy peckes barnás-zöldes tollú sárkánnyi madár. Eléd jön Ő is, érzed az illatát a szeretetét, az ölelését. A lomb halkan rezzen, egy dió hullik a fáról a lábad elé. A réveteg álom szertefoszlik, megrázod magad. Te, tudod a választ! Ismered az időt. Nem kegyelmez. Késztetést érzel arra, hogy elindulj. A romkert magas gazzal benőtt várát elhagyd. A gyümölcsfák mélabúja, lekonyult és elsárgult ágai, mint a holtak kezei lógnak aszottan az idő fekete kútjába. A galagonya halk és tompa moraját hallod, a lapuló csipkebogyó piros tekintetét is szúrónak érzed. Mostanában, mindenki figyel mindenkit. Körbe nézel, és nesztelenül hallgatózol. A kerítést teljesen behálózó gaz-szőttes, falként tornyosul előtted. Eltűnt a kis-kapu, a kietlenség országának bejárata. Erőt veszel és szaggatni kezded az indákat, keresed és kutatod az ósdi bejáratot. Két ezüst fekete holló reppen fel, a holtak bejáratának őrzői. Hatalmas szénfekete szemükkel mogorván üzennek neked, itt nem találsz mást csak reménytelenséget. Megtalálod a kilincset, jajdulva nyikordul fel, sikoltva üvölt a rozsdás vaskapu, amikor erővel meglököd. Belépsz az élettelen kövek világába. Hatalmas fenyőfából ácsolt Atya fogad, kezében egy kulccsal.

 

Tekintete az ezeréves semmittevésbe réved. Továbbhaladsz, acélos és rideg műsziklák, mementó sírkövek között. Az ösvényen át az örökzöld sorra jutsz. Némán szótlanul lejtik ósdi és giccses haláltáncukat. Néha nyikorogva felkacagnak, és nyekeregve, sírva visszadőlnek. Szemed a sorsod sorát kutatja. A te kereszted, egy hullám vésetű, mohával benőtt sárgás kőromhalmaz mellett áll. Megérkezel. Sorra veszel mindent, hirtelen átöleled a vasból "ácsolt" fércművet. Megszólítod Őt: hát itt vagy? Hiányoztál! Lehajolsz és megsimogatod, az árvácskák könnyes és lilás fekete arcát. A sírkeresztre révedsz. A két ferde vascsövön lévő lemezről fehér írás, ákombákom elevenedik meg. Mozog és él, azt hiszed. Beszél hozzád, titkot mutat. A füst a torkodba mar, a betűk tovább ugrálnak, valami szorít legbelül. Tudod, hogy az írás mozdulatlan, azt a könny és a keserűség mozgatja. Arcodon a reménytelenség gyöngyszeme gurul végig. Elhagyja az ajkad és az állad alatt lezuhan. Hirtelen megáll az idő! Megdermed minden, a barna festmény átalakul. A nevedet hallod a távolból, a Tisztaság hangja szólít meg az idő emlékalagútján keresztül! Hófehér napfény süt a szemedbe, pedig kezeiddel eltakarod az arcod! Hangosan felnevet, és azt mondja: Hun voltál te csavargó, kész a vacsora! A könnycsepp a földre hull. Megremeg minden. Fekete barna humuszágyra zuhan a sós-keserű szemernyiség. Megmarkolod az Anyaföldet, a kezedbe szorítod, halkan nyüszítve egy földi emlék maradványát, de a szívedhez ölelnéd legszívesebben! Hangtalanul vonaglasz és zokogsz legbelül, görnyedve mutatja meg neked az élet, milyen is az igaztalan halál! Csípős dér marja az arcodra tapadt fájdalmat. Hatalmas sóhajjal felállsz és megrázod magad, a haragod epévé gyűlik, düh forr benned, habzó tajték önt el. Állatként üvöltesz, szaporán lépkedsz. Szemeid vérben forognak és a gyűlölet lángja lobban fel benned. Ezek megölték az Igazságot! Kabátod elszakad, amikor átugorva a kerítésen, tovább rohansz. Ezek megölték a Mindenséget! A belsőd fekete pokla megnyílik. A megrakott tűz belobban, a füst eltűnik, hatalmas lángokkal lángol. Az ég alja is vörösen izzik. Tisztán látsz, soha még ilyen élesen. Az életed láthatatlan gyávaságát és elnyomását a keresztre akasztottad. Otthagytad az Igazságod mementójaként. Friss vér serken legbelül a szívedben. Lemossa a rettegés szennyét. Eléred a pöfögő dízelszagú Csepelt, a platóra ugrasz, kezedbe veszed az olajos puskát. A többi szutykos, rongyokba bújt zsíros arcú alak, tűztől égő arccal a tekinteted fürkészi. A levegőben a csatos üveges palackokból áradó benzinszag terjeng. Csőre töltöd fegyvered és a teherautó tetejére ütsz! Indulhatunk, üvöltöd hangosan. Végig nézel társaidon, akik között te vagy a legidősebb. Szíved baljós és hirtelen fájó nyilallása egy pillanatra megrémít. Hiszen ezek gyerekek, kölykök. Apátlan anyátlan árvák, akik élhetnének, igaz hogy béklyóban és szabadság nélkül, de élnének. Szemed a középen körben kivágott lobogóra téved. Az elnyomás jelképe hiányzik belőle.

 

Féltően a srácokra pillantasz, majd Igazság álomszép arca ugrik be hirtelen. A hátsó ablakon a sofőrfülkébe üvöltesz: Péter, a Szénára menj! Az úton fogaid között sokáig ezt mormolod hangtalanul: Rossz nap ez a születésre, de gyönyörű nap a halálra! Az Imákba vetett hited már réges-régen Igazsággal együtt a pokolba szállt!