Lehet számtalan út. Kisebb és nagyobb utak. Aszfalt és föld utak. Mindnek van célja. Mind vezet valahova. Még akkor is, ha nem ismerjük, nem értjük, nem fogjuk fel a céljait.
Lehet számtalan város. Kicsi és nagy, népes, s néptelen, romos és modern. Város, ahol emberek élnek. Ahol a boldogulásukat keresik, ahová hazatérnek esténként, s ahonnan elindulnak reggelente.
Sokszor és sokat sétálok egy valahol még mindig ismeretlen városban. Nézem az arcokat, hallom a hangokat, vizsgálom az épületeket, megpróbálom megtalálni a kötődést, a közösséget. A közös utat. A közös emlékeket. A közös színeket.
Sokat sétálok éjjel. Csend van, s minden ablak mögött emberek élnek, saját álmokkal, reményekkel és vágyakkal.
Késő éjjel van, s én a színeket keresem. A színeket, melyek örömöt adnak az életembe. A csendet, a nyugalmat és a békét keresem. Belesek a templom ablakán, s a Tabernákulumban ott Lévő Valaki mintha halkabban szólna, nem értem amit mond. Pedig hány és hány éven keresztül az Ő szava határozta meg az életem. De most csendben van. Tudom, hogy vigyáz és őriz engem, de nem értem szavát.
Van valami ami összeköt bennünket. Talán ez egy titkos akkord, talán egy hang a zongorán, a gitáron, amire mind felkapjuk a fejünket. Nem himnuszok, nem hatalmas szimfóniák, csak egy-egy hang.
Nap mint nap találkozom emberekkel. Találkozom emberekkel, de soha nem látom őket. Hallom a hangjukat, s elképzelem az embereket, akikkel beszélek. Olyan ez, mintha kiállna az ember a térre, s figyelné azokat akik átszaladnak a téren. Gyönyörű szimfónia ez. Gyönyörű, s csodálatos hangokból áll össze.
Magam előtt látom a kisgyermeket, aki szalad a nagyapja felé, csak azért, hogy megmutassa azt a virágot, melyet az előbb szedett a park fái között. Egy hang a szimfóniából.
Magam előtt látom a szerelmest, aki türelmetlenül nézegeti az óráját, s a percek, amíg találkozhat élete párjával, azzal a csodálatos személlyel, mely neki az életet, s a reményt jelenti, óráknak tűnnek. Egy hang a szimfóniából.
Magam előtt látom a szomorkodó nénit, aki nem találja ebben az új világban a helyét. Csak nézelődik, de nagyon idegen neki minden ami körülveszi. Egy hang a szimfóniából.
Magam előtt látom az ígérgetőket, akik azt mondják: tedd úgy, ahogy én gondolom, s boldog leszel. Ha hiszel abban amit mondunk, megváltunk. Pedig a világot már régen megváltotta Valaki. Egy hang a szimfóniából.
S magam előtt látom magamat. Egy kicsit zavart, szomorkodó embert, aki keresi a helyét, keresi társát. Egy hang a szimfóniából.
Egy hang, egy szimfónia, mely zeng, mely csodálatos. Talán ismerős. Talán csak egy újabb álom.
Egy hang, egy szimfónia, mely a városunkról szól. A hangosan csendes, lüktetően nyugodt, izgatóan lehangoló városról. Mely enyém lett. Nem kértem. Nem ide akartam jönni, s nem így egyedül. De ide találtam. Valaki más akaratából, mely az enyém lett.
Itt élem talán újra a boldogságot, amikor – talán majd egyszer – egy lány azt, mondja, igen szeretlek téged.
Itt élem újra, hogy van kinek írnom, s van ki olvassa.
Itt élem újra, hogy szárnyalhat a szívem. Mert itthon vagyok.
Itt élhetem újra, hogy a téren átölelhetek valakit, s vele együtt járhatunk egy táncot. Egy furcsa, ismeretlen bált élhetünk át.
S mindegy, hogy egy városnak, vagy egy leánynak mondom majd el ezeket a szavakat, mely egy szimfóniának is lehetne része: Szívem szerelme, ezer mérföldeket hagytam magam mögött, folyókon keltem át, hegyeket mozgattam meg, szenvedtem és a fájdalommal dacoltam. Ellenálltam kísértésnek, és csak a napot követtem, hogy itt állhassak előtted, hogy megmondhassam neked, hogy szeretlek.
Mert lehet egy várost is úgy szeretni, hogy dal legyen belőle. Mert így az otthonunk lesz.
Márai azt írta egyszer, hogy az ember azért utazik, hogy önmagával találkozzon. Kutat, keres, világokat teremt, s pusztít el. Nem Ő az Isten, de mégis csodálatos hatalmat kapott. Megteremtheti, létrehozhatja, felfedezheti azt a világot, mely csak az övé, melybe csak azt engedhet be, akit akar. Igaza volt. Kutatnom, keresnem kellett, s megtaláltam. Ez az én városom lett. Az otthonom. A dalom. A szimfóniám. Az út, melyet bejártam ide vezetett. Megtaláltam. Ez az én helyem. Most már itt maradok. Átkeltem folyókon, megmásztam helyeket, hogy megtaláljam a halmokat.
Megtaláltam az otthonom. Ebben a furcsa, ismeretlenül is ismerős városban. Mert van egy hely, ahol minden vándorló, legyen az teológus, vagy jogász, legyen az juhász, vagy tengerész megnyugodhat, s azt mondhatja, nekem itt van helyem, nekem itt vannak álmaim.
Ezt a helyet kerestem. Erre a helyre vágytam. Mert ott lehettem igazán boldog. S most már elmondhattam: boldog vagyok. Még egyedül, még magányosan, de már a helyemen. Az otthonomban. A városomban. Több mint száz halom mellett, a főtér közelében, az ország közepén. Mert itt maradt a szívem. S vele együtt itt maradt minden kincsem is. Talán, egyszer megoszthatom ezt valakivel...
(A sorozatban a Barátság Művelődési Központ jubileumi irodalmi pályázatára érkezett díjazott alkotásokat mutatjuk be.)
