A minap dolgozni indultam. 24 órás elfoglaltságom van, így az ebédemet a feleségem vagy valamelyik lányom hozza el. Délelőtt 10 óra körül telefonált a feleségem, hogy nem tudja, mit főzzön. – Mit szólnál egy kis lecsóhoz? – kérdezte. Nyeltem egyet, mert egyik legkedveltebb ételem. Kis felháborodással a hangomban mondtam neki: - Ne viccelj anya, 1 kg paprika 400 forint felett van, és ebből legalább 3 kg kellene, mivel a családban az öt felnőttön kívül az unokák is szeretik. Erre a nejem – Apa, csak 170 forint kilója az új zöldségesben, igaz nem a legszebb, hanem kis hibás paprika, ami természetesen még mindig tökéletesen megfelel a lecsó főzéséhez.
Délután egy óra körül hozta az én lecsómat, miközben mesélt.
– Képzeld, bementem a zöldségesbe szétnézni, hogy milyen árak vannak, és odajött hozzám a fiatal eladóhölgy, kedvesen, mosolyogva érdeklődött, mit szeretnék. Elmondtam, hogy jó lenne egy kis lecsó, de a hozzávalók nagyon drágák. Erre a hölgy megmutatta az olcsó paprikát, és látszott rajta, örül, mert segíteni tudott, ami városunkban nem igazán szokás. Aki olcsón vásárol, az még egy olcsó mosolyt sem kap. Pedig ebben a rohanó, válságos időben egy mosoly, egy kedves szó is sokat jelent, mert ilyen helyeken az ember a kevés pénzét is szívesebben adja ki. Ez az én lecsóm története. Ebbe a boltba bármikor szívesen bemegyek, mert itt nem azt nézik, hogy milyen primőr árut veszek, hanem egyszerűen vásárló vagyok.
Nemsokára ezután szintén dolgozni indultam, a kis zöldséges már nyitva volt. Egymás mellett volt egy férfi és a fiatal eladóhölgy, és két vásárló bent a boltban, majdhogynem versengve köszöntek nekem, az ismeretlennek, pedig el voltak foglalva. Ezt tanítani kellene, és akkor más lenne az egymáshoz való viszonyunk.
Egy lakó a Kodály sétányról
