A nagyobbacska, akit már a környezettudatosság jegyében neveltek, szépen kiviszi a szelektálható hulladékot a gyűjtőszigetre, bedobja a megfelelő jelzésű konténerbe. Elégedetten, büszkén elkönyveli magában, ma megint tettem valamit a környezetért. Aztán egy napon arra lesz figyelmes, hogy egyre több oda nem illő hulladék kerül a gyűjtőszigetekre. S ezzel már egyenes út vezet oda, hogy felnövekedve elfogadja, hogy az emberek szemetelnek és a szeme se rebben, eszébe se jut felemelni a szavát ellene, a megoldást is másoktól várja.
Úgy gondolja, hogy csak a saját tulajdonát képező dolgokért tartozik felelősséggel, vagyis azért, amit pénzért megvásárolt, s ami ezen kívül van, azért a társadalom, a hivatal felel, de Ő NEM!
A Föld, a természet a miénk, és a mi felelősségünk, hogy milyen sorsa lesz.
A környezeti nevelésben résztvevő pedagógusok, szülők feladata az, hogy a gyerekekkel megértesse, a megoldást nem másoktól kell várni, mert a megoldás mi magunk vagyunk. Ha sokan gondolkodunk helyesen, akkor már látványos eredményt tudunk elérni.
Sok kisgyerek siratja meg a tévében látott bálnát, amelyik ott pusztul, mert valami titokzatos ok miatt a partra vetődött. Úgy gondolja, jó lenne tenni valamit a természetvédelem területén, de hát hogyan is tudná megvédeni a bálnákat a kipusztulástól?!

Persze, nemcsak a tévében szembesül a pusztulással. Elég kimenni Dunafüred egyik szelektív gyűjtőpontjára, ahol a gyerek fejéből újabb és újabb kérdések pattannak ki! „Anya mi ez a büdös, mi ez a szag, és miért van ebben a vödörben döglött hal?”

Ekkor akadt el lélegzetem, s dühömben még válaszolni sem tudtam. Nem tudtam megmagyarázni hét éves gyermekemnek, hogy miért van egy festékes vödör teli vízben döglött hal a szelektív gyűjtőszigeten, ráadásul ünnepnap, amikor intézkedni sem lehet. Ki tudja, mióta „úszkáltak” a halak a vödörben? Az biztos, hogy a SZÁKOM dolgozói folyamatos harcot vívnak azokkal szemben, akik gusztustalan módon, mások munkáját nem kímélve, a várost megszégyenítve ilyesmiket helyeznek a gyűjtőszigetekre. Az embert ilyenkor féktelen düh kapja el, közben magában felteszi a kérdést: „Érdemes egyáltalán?”  Miféle embernek kell lennie annak, aki sittel, döglött állattal dobálja tele azt, amibe amúgy tisztára mosva kellene elhelyezni a külön gyűjthető anyagokat?!

Sajnálom, hogy húsvét vasárnapján olyan dologgal kellett szembesülnöm, ami számomra megmagyarázhatatlan. És talán a kitartó környezettudatos nevelésem is megingott, mert amit akkor ott láttam kislányommal, több volt, mint egyszerű felelőtlenség, maga volt a borzalom.