Egy előadás margójára

Farkasházy Tivadar március 18-i előadásának címe – Miért beteg a magyar sajtó? – arra ösztönzött, hogy részt vegyek rajta. Az előadó a hallgatóság előtt nyilván ismert volt a sajtóból, de főként a Heti hetes c. tévéműsorból. Nem volt tisztázva, hogy a sajtó alatt pontosan mit értsünk, mert főleg az írott bulvársajtóról esett szó, de azon kívül a kereskedelmi tévék bulvár-műsorairól is.

Az előadó a főszerkesztő-helyettesként jegyzett újságját nem minősítette, nem sorolta be sehova, csak képaláírásaik sajátos képzése okán említette. Azon kívül néhány példával illusztrálta a humorban elrejtett ellenállását a szocializmusnak nevezett korszakban.
Az előadás címében feltett kérdésre az előadó válasza egyértelműen az volt, hogy a bulvár tele van hazugságokkal, hamisításokkal, egyre primitívebb írásokkal, közvetítésekkel, a szexualitás középpontba állításával. Ennek az oka az, hogy az olvasók, a nézők az így tálalt szenzációkra kíváncsiak, ez biztosítja a vevő- és a nézőszám magasan tartását, amely a döntően külföldi tulajdonosoknak egyetlen szempontja. Ezzel a folyamattal szemben az állami televíziókban nincs érdekes műsor. Az egyes tévéműsorokat nézők egyre alacsonyabb igényszintjét szintén példákkal illusztrálta. Hogy a heti, ill. napilapokból mi hiányzik, arról nem esett szó.
Farkasházy Tivadar véleménye: ne higgyük el, amit látunk, vagy olvasunk. Szerintem így élni nagyon nehéz!

A fenti megállapításokkal teljesen egyet lehet érteni, de a további kitételeket már vitatni lehet. Arra nincs magyarázat, hogy a Kádár rendszerben a magukat ellenzékieknek nevező írástudók nagyobbik része a rendszerváltozás után miért állt be az első szabadon választott kormány kíméletlen támadói közé, miért nem segített létrehozni a nemzeti érdekű sajtót? A sajtó kettészakadásának okaként a Kónya-dolgozatot nevezte meg az előadó, anélkül, hogy megállapította volna, a kormányt addig támadó ún. „baloldali-liberális” sajtóval szemben a jobboldali kormány kénytelen-kelletlen megpróbálta a saját nyilvánosságát megteremteni. A régi sajtó-értelmiség nem volt ebben partner.

Az előadó a jobboldali sajtóhoz átállt újságírókat az akkori sajtó hátsó soraiból jövő, kellő szakértelemmel nem rendelkező, gyenge tehetségű személyekként jellemezte. Hogy az előző rendszerben egyesek nem tudtak érvényesülni, az – mint ismeretes – nem feltétlenül a tehetségtelenség függvénye volt, mint ahogy az érvényesülés sem a tehetségé. A többségi sajtó – ma már a média – indokolatlan felsőbbrendűségi érzése nem akar szűnni, ami nem segíti elő a megbékélést.

A valaha volt „ellenzéki” sajtóból kormánypárti lett – kivéve a jobboldali kormányzás idejét –, amely csak azért marasztalható el, mert a hazugságok korszakát hűségével minden körülmények között támogatta, járt az az országra nézve bármilyen következménnyel.
Az, hogy van kormánypárti és ellenzéki média, elfogadható. Az ország sorsának romlásáért azonban – szinte teljes mértékben – csak a kormánypárti tartozik felelősséggel.
A médiában bevett gyakorlattá vált az elhallgatás, ezáltal a félrevezetés.
Sem az igazság sem a hazugság elhallgatása nem elfogadható.