Városszéli kis utcában lakunk. Talán tizenkét ház van benne. Csendes és nyugodt környék. Alig van forgalom. Jó, ha óránként egy kocsi áthalad. Szinte csak az itt lakók használják az utcát. Ezért szeretem…
Délig a számítógépet nyüstöltem. Azután elgémberedett tagjaimat kiegyengettem és a postára indultam, be a városba. Az autónk a kocsibejárónkon parkolt. Amint beültem egy cetlit láttam az ablaktörlő lapátja alatt. Már megint valami idétlen reklám – futott át az agyamon. De amikor kiemeltem, s jobban szemügyre vettem a papírdarabot megrökönyödtem: egy tiltott helyen várakozik jelzésű hatósági felszólítást tartottam a kezemben. Nyilván minden lehetséges IQ teszten megbuknék, mert percekig nem fogtam fel, hogy mi történt. Először valami rossz viccnek gondoltam. De ahogy alaposabban megnéztem az írást nagy nehezen megértettem, hogy ez egy valóságos bűnügy, és a szabálysértés itt a házunk előtt követődött el körülbelül másfél órával ezelőtt. Amíg én a házban dolgoztam, mint egyébként minden nap, addig ez a fránya autó a kapubejárónkon állva törvénysértő módon viselkedett. A törvényesség éber őre, amikor tetten érte a szerencsétlen négykerekűt, nyilván leteremtette, de miközben sebtében portrét készített róla nem jutott eszébe, hogy becsöngessen: hátha a gazdi itthon van? Pedig otthon volt. Éppen írt, mert ez a munkája…
A hatósági rendelvény igen szigorú verdiktet tartalmaz. Vagy ma még egy megadott időpontban befáradok a városi közterület felügyelet irodájába, vagy holnap reggel nyolckor. Ha nem sikerül egyeztetni a tényállást, akkor feljelentés lesz a dolog vége. Úgyhogy, most itt ülök fenyegetettségem felelősségteljes tudatában és írok. Nem arról, ami a munkám, hanem arról, hogy az olyan fajta izgága állampolgár, mint amilyen én vagyok, úgy is tud szabálytalankodni, hogy ki sem mozdul hazulról. Az is nyilván az én hibám, hogy nem tudom lenyelni ezt a pirulát, és ahelyett hogy a gazdasági válságban senyvedő kicsiny országunkat munkálkodásommal igyekeznék minél hamarabb kihúzni a bajból, itt hisztizek egy teljesen világos jogállás kapcsán. De azért, hogy az országunknak ne okozzak további nagyobb költséget és gondot, inkább kiírom magamból mindezt, hogy ne üssön meg a guta nyomban.
A környék ahol lakom, lustán terpeszkedő kertváros. Minden házban kettő vagy több kocsi van. Autóval járnak a lakók napi dolgaik után. A jövés-menés közben hosszabb-rövidebb időre mindenki a kocsibejárójára áll. Sőt a legtöbbjük egész éjszaka ott parkol. Így szokták meg. Ez itt természetes. Általában, hogy az autó ne lógjon ki az útra olyan közel állnak a kapujukhoz, hogy ott gyalogos el sem fér. De ez sem izgat senkit, mert gyakorlatilag nincs gyalogos forgalom: az idevalók mind autóval járnak, mások meg nagy ritkán tévednek csak erre.
A magamfajta kisember, ha történik valami szokatlan, azonnal kombinálni kezd. Nyilván a városvezetés megelégelte, hogy csak rend, tisztaság és nyugalom van a környékünkön, és talán svájci mintára egészen precíz, centikben és milliméterekben mérhető szabályosságot kíván. Ezt a mai körülmények között meg tudom érteni. Ebben a fejetlen jogállamiságban legyen már végre valahol igazi rend. Mivel úgy véltem, hogy egy általános intézkedés részeként büntették meg ajtónk előtt gubbasztó böszme járgányunkat, körbejártam a szomszédokat és a környékbeli utcákat. Minden hasonlóan parkoló – körülbelül félszáz – autót megnéztem. Kapott-e büntetést? Hát bizony senki más nem kapott. Egy világ omlott össze bennem. Hazamentem, és jól összerugdostam a kocsinkat, hogy lehetett olyan mamlasz, hogy csak őt kapták el.
Persze gondoltam az intézkedést foganatosító hatóság képviselőjére is. Egészen biztosan az érdekeink védelmében cselekedett. Nyilván jóhiszeműen azt gondolta, hogy valami idegen állt a kapunk elé, hogy ne tudjunk az udvarra be és kijárni. Jónak látta tehát a betolakodót megfelelő módon elrettenteni. Végülis ez nem kifogásolható, de miért nem kérdezett meg bennünket? Hiszen csak be kellett volna csöngetnie. Otthon tartózkodtunk. Dolgoztunk. A családunkért, a városunkért, és a hazánkért, …merthogy van ilyen.
Itt ülünk a világválság kellős közepében, és mindenki azon sajnálkozik, hogy valahol elveszett a bizalom. Kiderült, hogy a világot nem a nemzetközi jog, nem a gazdasági normarendszerek tartják össze, hanem a bizalom. Jó lenne ismét bízni egymásban. Jó lenne azt gondolni, hogy a másik ember is jó szándékú, hogy felelősséggel cselekszik, és tudja, mit csinál. Jó lenne egymással szóba állni! Természetesen a jogalkalmazónak is meg van a maga felelőssége: mérlegelnie kell a törvénysértés társadalmi veszélyességének a mértékét, és ennek megfelelően cselekedni. Ebben az esetben – tekintettel arra, hogy a közrend őre felismerte a nyilvánvaló jogsértést, miszerint a saját kocsibejárónkon tiltott helyen várakoztam – nyilván lépnie kellett, nem volt más választása…
Ezek után már csak az a kérdés, hogy maradt-e a normatisztelő és jogkövető állampolgárnak választása?
Ha még az önbecsülés maradék szikrája él benne csak egyet mondhat: találkozzunk a törvény előtt.
De azért felvetődik a kérdés. Ezt biztosan így kell csinálni?
Itt és most, tényleg ez a legfontosabb?
Városszéli kis utcában lakunk. Talán tizenkét ház van benne. Csend és nyugalom volt.
Százhalombatta, 2008. december 1.
