Szorokint a mai orosz irodalom egyik fenegyerekének tartják, pedig már nem is annyira gyerek. Ez leginkább akkor tűnik fel, ha valakinek volt szerencséje sorban elolvasni hazánkban megjelent könyveit. A Kékháj és a Jég, valamint néhány fellelhető kisebb írása leginkább szórakoztatóan kiakasztóak voltak. A polgárpukkasztás talaján tapicskolva mesél fontos dolgokról: irodalomról, tiszteletről, szeretetről, testvériségről, a világ végéről. A „Bro útja” első felében azonban nem beszél a klasszikus orosz irodalom iránti tiszteletről, hanem cselekszi.
Bro egy gazdag cukorgyáros kései gyermekeként született. A család birtokai szanaszét terültek el az akkori Oroszországban, ami jó alap, hogy a szerző elmondja véleményét az akkori ukrán és orosz népről, a parasztokról és a városiakról. Bro ifjú koráig – amikor még nem is Bro, hanem Alekszandr – a klasszikus orosz történetmesélés tempójában és stílusában hömpölyög a regény. Egészen addig, míg az úri fiú csatlakozik egy expedícióhoz, aminek célja a híres tunguz-meteor felderítése, ami 1908. július 1-jére virradó éjszaka vágódott a földbe, valahol Szibériában. Alekszandrt, aki egy lány miatt csapódik a csoporthoz, talizmánként viszik magukkal, mivel épp azon az éjjelen született. Bro a becsapódás helyéhez közeledve egyre inkább érzi, hogy nem véletlenül került ide, sőt, ő az egyetlen az egész csoportban, akinek dolga van a tunguz-meteorittal. És ekkor lassan, de biztosan megváltozik az addigi mesélgető stílus. A történet durvább lesz, az elbeszélés nyersebb és szorokinosan érzéketlen. Közben Oroszországban Sztálin lesz a főnök, és a világ belezuhan a második világháborúba. A „Fény Testvérisége” mindenhol jelen van. Ők azok, akiknek a szíve már felébredt a jégkalapács ütésétől, és keresik testvéreiket, hogy őket is felébresszék. A tunguz-meteorit nem más, mint maga a nagybetűs Jég, amelynek jelentőségéről a korábban íródott Szorokin-könyvben olvashatunk bővebben. (Az ebből készült darabot egyébként nemrég mutatta be a Nemzeti Színházban Mundruczó Kornél.)