Bächer Iván: Intőkönyv

Nincs is talán szebb kötelezettsége egy írónak, mint hogy egyszer – mikor karrierje csúcsán éppen sokan figyelnek rá – elmesélje, honnan indult, tiszteletét tegye a szülői háznál, az óvodánál, tanárainál. Bächer Iván története a Wekerléről indul. Nem lusta megírni néhány számot és száraz adatot a telep kialakulásáról, bár ezeket a tényeket is a maga folyton mosolygó (vagy legalábbis az olvasót mosolyra bíró) stílusában teszi. A történet főszereplője ugyan Gold Jenő, de egy percig sem kétséges, hogy ez a könyv Bächer Ivánt meséli el. Ki más lehetne, aki az óvodában elvegyült ugyan a többiekkel, „de mégis messziről látta, sőt figyelte magát, és a többit is.” Bächer Ivánt épp onnan ismerhetjük, hogy szeret figyelni, és szereti megfigyeléseit saját véleményébe mártva tálalni az olvasók (általában a Népszabadság olvasói) elé. Az „Intőkönyv” tehát Gold Jenő óvodáskorával kezdődik, ahol természetesen már érték életre szóló élmények, például olyan, ami miatt akkor evett utoljára menza-kaját. Aztán az is kiderül, hogy milyen fontos alapokat kapunk útravalóul az általános iskolából. A történet egyik legszebb mondata: „Szenes tanár urat istenként tisztelte és atyjaként szerette.” Később pedig, a gimnáziumban Éva néni, aki „igazi tanár volt, tanítványok vették körül mindhalálig (…) tanítványok voltak orvosai, tanítvány temette, jelesül Gold Jenő.” Mindenkinek ilyen tanárokra lenne szüksége, s a tanároknak talán arra, hogy egyszer így olvashassák vissza a nevüket egy volt diákjuk könyvében. A „gimnáziumi élet tápdús talaját” a katonaság szikkadt, de korántsem száraz évei követték, melyek következtében Gold Jenő kissé szétesett… Aztán az egyetemen összeszedte magát, de ez bizonyára egy másik kötet történetének kezdete lesz, mert ennek itt van „egyelőre vége”.