Vannak olyan esték, éjszakák, amikor várunk vagy vágyunk valakire, aki lehet (és néha sajnos biztos), hogy sosem fog visszatérni. Micsoda üres, szomorú és hosszú éjszakák tudnak ezek lenni! A gondolatok és az érzések összevissza kódorognak: hol átgázol egyik a másikon, hol cammogva lökdösik odébb egymást. A művészek attól lesznek azzá – költővé, festővé –, mert érzékenységük által bejárásuk van olyan dimenziókba is, amiket mi – alkotásaik szemlélői – legfeljebb csak sejthetünk. De szerencsére az a küldetésük, hogy megfogalmazzák, megmutassák ezeket nekünk, helyettünk. Baka Györgyi – könyvtárosként és magánemberként is – abban a szerencsés helyzetben van, hogy sok ilyen „követet” ismerhet, akik inspirálták az alkotásra. Ugyanakkor szüksége volt még hatalmas bátorságra is, de aki művésznek születik, nem állhat ellen a küldetésének: nemcsak alkotnia muszáj, de előbb-utóbb át is kell adnia a „köz javára” a magából kitermelt kincseket. Úgyhogy egyrészt zavarban vagyok, és azt gondolom, sokan érezhetnek így, hiszen a mosolygós Baka Györgyit régóta ismerjük, könyvtárosként, irodalom- és művészetkedvelő emberként sokszor találkoztunk vele. Ám a „Fényfehérben” megjelent versei leginkább a halálról és a szerelemről szólnak, s ettől kicsit olyan, mintha sírni vagy szerelmeskedni látnánk. Másrészt hálásak lehetünk, mert ráébreszt, hogy sírni és szeretni nem szégyen, megfogalmaz helyettünk megfogalmazhatatlannak hitt érzéseket – és nem utolsósorban, míg a verseit olvassuk, nem a saját gondolataink kergetik körbe-körbe egymást, és az éjszaka sem olyan üres többé.