Brazília helyett

Én sem értem a mai napig, hogy vajon miért volt az én családom politikailag megbízhatatlan 1978-ban, amikor tovább akartam tanulni, és vajon nekem mi közöm volt 18 évesen ahhoz, ami a családdal történt az azt megelőző harminc évben? Miért kellett még nekem is bűnhődnöm, holott felvételi nélkül lehettem volna egyetemista? Az édesapámnak 1989-ben azt mondták, bocsánat, tévedtünk, már nem vagy ellenforradalmár, mától forradalmár vagy. Az életéből elvett évtizedeket, a megszégyenítést és a kirekesztést már nem tudták meg nem történtté tenni. Azokhoz tartozom, akik mindig elfogadták, hogy a család történelmi hagyatéka az ő vállukat is nyomja, és ez alól nincs kibúvó. Azokhoz tartozom, akik a nyolcvanas években hittek a rendszerváltásban, és ott voltak a Bibó Kollégiumban, és/vagy Lakitelken. És azokhoz tartozom, akik hisznek az általuk képviselt ügyben, feltették az életüket valamire, nem mentek el a versenyszférába pénzt hajhászni, mert egyszerűbb helyeken is megtalálják a boldogságot, de mára elszürkültek, elfásultak, belefáradtak az örökös újrakezdésbe, a megfelelni akarásba, a folyamatos önigazolásba, a kiszolgáltatott, kilátástalan helyzetekbe, és épp ésszel fel nem fogható módon elindulnak. Nem új hazát keresnek, mert azt nem lehet, hanem nyugalmat. Azt hiszem, ezek az emberek nem az MSZP vagy a Fidesz igazát keresik, hanem a maguk igazát.

Függetlenül attól, hogy Százhalombattán könnyebb, a művészeti iskolák - a pesováros tanárok szinte éhbérért dolgoznak, és nem tudják, mit hoz a holnap -, az amatőr művészeti közösségek, a fesztiválok helyzete esetleges és kiszámíthatatlan, kiszolgáltatott. Hányszor kellett újra kezdeni, nekifutni az elmúlt huszonöt évben?

Úgy gondolom, a politikusoknak végig kellene gondolniuk, vajon jó-e ez a megosztott, széttépett ország. Lehetne-e másként, nem lenne jó végre „Kéz a kézben”, békében, nyugalomban, hisztériakeltés, egymásra mutogatás, folyamatos botrányozás nélkül, nemzeti egyetértésben élni? Észrevenni, nem az a lényeg, hogy az MSZP-nek lesz-e igaza vagy a Fidesznek, hanem, hogy mi lesz velünk, akik amúgy itt élünk. Mert néha úgy érzem magam, mintha a kaukázusi krétakör közepén állnék majd tízmillió emberrel! Azt írod, szívesen mennél Csehországba, mert ott elfogadták a vizitdíjat. Én azt mondom, olyan országba, ahol nem szól be a benzinkutas, amikor számlát kérek: „Mondja már meg, mi a fene az a Magyarok Öröksége Alapítvány? Milyen magyarok, meg milyen örökség, maga fideszes, ugye?” Olyan helyen szeretnék élni, ahol, ha azt mondom, nemzeti kultúra, nem szisszennek fel: ”Na, ez is egy nacionalista!” Olyan országba vágyom, ahol a népmesékről, a népzenéről, a néptáncról, a népviseletről nem azt mondják, hogy magyarkodás, hanem azt, hogy nemzeti kincs, és éppen ezért úgy kell ismerni és használni, mint a nyelvet, mert nyelvében, és kultúrájában él a nemzet.

Németországba távozott barátom döbbenten mesélte, hogy az Oktoberfest ideje alatt a nemzeti légitársaság személyzete bajor népviseletben dolgozik, és népviseletben vannak a bankokban és a közintézményekben az ügyfélszolgálatosok, mert nem abban lenni egy ilyen ünnep alkalmával kínos lenne!

El tudnád képzelni a Malév személyzetét bő gatyában, vagy kalotaszegi viseletben? Nálunk – Bartók és Kodály országában, akiket munkájuk, módszereik miatt az egész világ irigyel tőlünk - még ezt is sikerült közös erővel hazavágni. Nézd meg Nagyszebent, mit hoztak ki az „Európa Kulturális Fővárosa” projectből! Elképesztő együttműködés volt a román kormány és a város, románok és magyarok között, mert nem az volt a lényeg, hogy kinek van igaza, ki volt ott előbb, hanem az, hogy Románia felkerüljön Európa kulturális térképére. Felkerült, és nem is akárhogyan.

Magam is meglepődtem, amikor az általad kiemelt gondolatot – a kivel nem szeretnék együtt élni - saját magadra kivetítve értelmezted. Nyilvánvaló, hogy igazad van, ez így tényleg vicces ellentmondás. Nem arra gondoltam, amit ez sokak számára jelentett, legfeljebb bennem az én gondolatom zakatolt, de fel sem tűnt, hogy más másra gondolhat. Igazad van abban is, hogy valójában egyáltalán nem az én személyem a fontos, hanem az elv, vagy inkább a jelenség. Hogyan kerülhetnek hozzám hasonló emberek ilyen gondolatok közelébe? Most ötvenen, később százan, aztán többen, majd egy generáció. Remélem, abban egyetértünk, hogy ez bizony nem egy ember, egy közösség felelőssége, hanem kollektív eredménytelenség, amire így vagy úgy itt lenne az ideje, hogy civilek, polgárok, értelmiségiek, egyszerű emberek, kisvárosban közismertek, országosan közismertek elkezdjék felhívni a közvélemény figyelmét. Az újságban vállalt közszereplésemnek egyetlen oka ez volt. Felhívni a figyelmet, kiáltani egy nagyot, hogy jó sok helyen hallják meg: Hé, emberek, politikusok! Nyugalomra, békére, építésre vágyunk, mert a csendesebbje egy idő után feladja, és máshol keresi meg.

Magam is úgy gondolom, Százhalombatta számomra sajátos hely, és azt is tudom, mennyi köszönettel tartozom a városnak. Itt vannak a barátaim, a példaképeim, akik annak idején segítettek, hogy elinduljon a Forrás. Pontosan tudom, milyen érzés battainak lenni az ünnepeinken, milyen jó, hogy van Pesovár iskola, milyen az, amikor a város együtt lélegzik a Summerfesten vagy a Battai Napokon, mennyire jó, hogy van Magyar Kultúra Hete, és az is, hogy az iskolákkal, az intézményekkel kiválóan lehet együttműködni, hogy az emberek segítőkészek, barátságosak, és milyen az, amikor a problémákkal van hová bekopogni. De nekem ez kevés. Én azt szeretném, ha egész Magyarország Százhalombatta lenne, és nem csak nekem, vagy nekünk lenne ilyen az életünk. Abban is igazad van, hogy - különösen, ha valaki amolyan magamfajta népművelő - nem hagyhat ott csapot-papot, ahol közössége van. De elérkezik az ember egy pontra, amikor úgy érzi, ki kell mondania dolgokat, hátha odafigyel valaki.

Az ominózus beszélgető est, ahol ezekről szó esett, novemberben volt, a cikk megírásának gondolta ez után született. Amikor megkerestek, hogy szerepelhessen a történetem az írásban, anonimitást kértem, mert nem a személyem, hanem a jelenség a fontos, és mert sok minden függőben van, magam sem tudom, mi a valós helyzet a brazíliai munkával kapcsolatban.

Hosszú időn keresztül nem történt semmi, azt hittem, talán az egész aktualitását veszítette. Noha egyszer kaptam egy emailt „cikk” megjelöléssel, el sem olvastam igazán, mert az újságíróval, aki személyes jó barátom, gyakran küldözgetünk egymásnak cikkeket olvasgatásra. Amikor később fura telefonok érkeztek, világossá vált, hogy az írás megjelent. Tudom, hogy sokakat megzavart, meglepett, esetleg felháborított, amit természetesen sajnálok, de az embernek vállalnia kell a véleményét. Közel az ötvenhez úgy érzem, meg kellett tennem a nagyszüleim, az édesapám, a közösség miatt, ahol élek, a munkámba vetett hitem miatt. Vállalnom kellett az érzéseimet és a gondolataimat, még akkor is, ha ez nem aratott osztatlan sikert, és nem növelte a népszerűségemet. Megértettem a részemre érkező számtalan visszajelzést, levelet, verset, írást, és magam is úgy gondolom (úgy gondoltam eddig is), hogy az embernek egy hazája van, amit nem lehet csereberélni.

Szigetvári József